"Támogatjuk a magyar nép bátor küzdelmét az elnyomás ellen" - Tajvan elfeledett szolidaritása az 1956-os forradalom idején.
Először egy egyetemi előadáson találkoztunk a hírrel, miszerint Tajvan az egyik ritka nemzet, amely 1956-ban jelentős erőforrásokat mozgósított a magyar szabadságharc támogatására. Ezt az előadást Tao Wen-lung, a budapesti Tajpej Képviseleti Iroda vezetője tartotta, és mély benyomást tett ránk. Később egy diplomáciai jelentésre bukkantunk, amely új fényben tálalta ezt a történetet: 2015. június 8-án Tao Wen-lung Lezsák Sándornak, az Országgyűlés alelnökének átadott jelentésében részletesen beszámolt Tajvan 1956-os magyarországi támogatásáról.
A kutatásunk itt vette kezdetét. Az 1950-es évek közepén a szárazföldi Kína vezetése nyíltan támogatta a Szovjetuniót, és a magyar kommunista rezsimet is. Ezzel párhuzamosan a forradalmárokat "ellenforradalmároknak" és "imperialista ügynököknek" minősítették. Így logikusnak tűnt, hogy a Csang Kaj-sek irányítása alatt álló Tajvan a szabadságharcos magyarok mellé állt. De vajon valóban így zajlottak az események? És ha igen, ennek konkrét megnyilvánulásai hogyan formálódtak?
2025 nyarán, Tajpej és Budapest szoros együttműködésének keretében végzett kutatásunk során felfedeztük, hogy a tajvani kormányzat mellett a társadalom különböző rétegei is kifejezték támogatásukat a magyar forradalom iránt. Azonban a kutatásunk nem ér véget ennél: arra is kíváncsiak voltunk, hogy ez a támogatás csupán politikai gesztus volt-e, vagy valódi azonosulás a magyar nép ügyével.
A korabeli sajtó és audiovizuális anyagok alapján megállapítható, hogy civil közösségek, iskolák és szakmai szervezetek aktívan részt vettek adománygyűjtésekben, megemlékezéseken, sőt szimbolikus szolidaritási akciókban is. Tajvanon ebben az időszakban emberek tízezrei gyűltek össze, hogy pénzt, élelmet, sőt a filmvetítések bevételeit is a magyar menekültek megsegítésére ajánlják fel. Ez világosan jelzi, hogy a magyar forradalom ügye nem csupán diplomáciai nyilatkozatok szintjén zajlott; egy valódi társadalmi szolidaritási mozgalommá alakult egy távoli szigeten, ahol a szabadság eszméje élő és vibráló volt, még akkor is, amikor a világ többsége már elfordította a tekintetét.
És hogy miért épp Tajvanon vált ilyen személyessé a magyar szabadság ügye? Ahhoz, hogy ezt megértsük, kicsit vissza kell mennünk az időben.
1956 őszén a világ minden szeglete Magyarországra szegezte tekintetét. A hírek úgy terjedtek, mint a tűz a száraz fűben, hiszen ez volt az első olyan jelentős antikommunista felkelés, amely világossá tette, hogy a kommunista blokk falain belül is létezhetnek bátor hangok, akik fellépnek a sztálini rendszer elnyomása ellen. Az események hulláma messze túlnyúlt a határokon, és a magyar forradalom híre mindenütt rezonált az emberek szívében.
Az 1953-as berlini felkelés és a lengyelországi, különösen a poznańi munkásfelkelés nem alakult át nyíltan rendszerellenes forradalommá. Ezzel szemben a magyar forradalom egyértelműen a hatalom ellen irányult, ami elkerülhetetlenül szovjet katonai beavatkozást eredményezett. Ezt követően a történtek világszerte legitimációs problémává váltak a kommunista rendszerek számára, miközben az antikommunista mozgalmak számára szimbólummá emelkedtek.
Az 1956-os budapesti események éppúgy a rendszer legitimációját érintették Tajvanon, ahogy a szárazföldi Kínában is.
Kínában Mao Ce-tung már a deszakralizációs folyamat kezdetén gyanakvóan figyelte az eseményeket, mivel komoly fenyegetést érzékelt a kommunista rendszer stabilitására. Mivel a magyar forradalom a legrosszabb rémálmai között szerepelt, élete végéig gyakran hivatkozott rá, és a "Petőfi Körök" kifejezés a legnagyobb megvetéssel illette a szavait. Éppen ezért támogatta a Kádári restaurációt, amelyhez nemcsak politikai, hanem jelentős anyagi támogatást is nyújtott.
Kínában 1956-ban számos helyszínen szerveztek kisebb-nagyobb demonstrációkat, amelyek célja a munkakörülmények javítása és a magasabb ösztöndíjak elérése volt. Ezek a megmozdulások aggasztották a kommunista párt vezetését, így Mao Zedong az 1956-os magyar forradalmat arra használta, hogy megszilárdítsa saját pozícióját a párton belül. A magyar események hatással voltak a híres 1957-es "Virágozzék száz virág" kampányra is, amelynek célja a belső ellenállás felszámolása volt. Az állami sajtó és propaganda ebben az időszakban gyakran hivatkozott a magyarországi történésekre, hogy legitimizálja a párt intézkedéseit.
Ezek az események a Tajvani-szoros túloldalán sem maradhattak észrevétlenek. Akárcsak napjainkban, úgy 1956-ban, a hidegháború feszültségei közepette is ez a szoros volt az egyik legfontosabb konfliktuszóna, ahol a Kínai Köztársaság, Csang Kai-sek vezetésével, a polgárháborús vereség utáni talpra állásért küzdött. Ekkoriban a kormány célja az volt, hogy helyreállítsa a gazdasági stabilitást és megszilárdítsa politikai hatalmát a szigeten. Mivel a Kínai Köztársaság az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja volt, kénytelen volt reagálni a Magyarországon zajló eseményekre. A kommunista Kína politikai irányvonalának következményeként a Kuomintang vezetése is nyomás alá került az egypártrendszer keretein belül.
Ebben az időszakban Magyarország és Tajvan között nem léteztek diplomáciai viszonyok. Bár Horthy Miklós vezetésével Magyarország és a Kínai Köztársaság a második világháború alatt, meglehetősen késlekedve, hivatalosan felvették egymással a diplomáciai kapcsolatokat, a gyakorlatban ez soha nem valósult meg. 1949 októberében a már kommunista irányítás alatt álló Magyarország az elsők között ismerte el a Kínai Népköztársaságot, és létrehozta a diplomáciai kapcsolatokat. Az ideológiai hasonlóság ellenére a magyar-kínai kapcsolatok fokozatosan fejlődtek: az ötvenes évek elején Magyarország háttérbe szorult a Népköztársaság figyelméből. Ezt a helyzetet 1956. októberében bekövetkezett események változtatták meg: a forradalom után mind Tajvanon, mind a szárazföldi Kínában megnövekedett a Magyarország iránti érdeklődés.
Az ötvenes években Tajvan teljesen más képet mutatott, mint napjainkban. Ekkor a szigetország még távol állt a mai gazdagságtól és nemzetközi befolyásától. E tény rendkívül lényeges a témánk szempontjából, hiszen amikor az adományok hátterét vizsgáljuk, fontos, hogy emlékezzünk: a magyaroknak nem a bőséges forrásaikból, hanem a nehezen megszerzett, szűkös erőforrásaikból segítettek.
Az 1956 és 1960 közötti időszakban Tajvan lakói egyszerű, szegényes körülmények között éltek, ahol az egy főre jutó GDP csupán 150-170 amerikai dollár körüli értéket mutatott. A lakosság döntő része falvakban élt, és alapvetően mezőgazdasági tevékenységekből tartotta fenn magát. Ennek ellenére a társadalom amerikai segélyek révén stabilizálódott, és fokozatosan modernizálódott. Politikai szempontból is radikálisan eltérő volt a helyzet akkoriban: míg ma Tajvan egy virágzó demokrácia, addig az 1950-es években a szigetet lényegében egy totalitárius diktatúra irányította.
A rendszer 1947-ben, Nankingban elfogadott alkotmánya szerint működött, amely elméletileg a nyugati típusú demokrácia alapjait kívánta megteremteni. Azonban a polgárháború következtében a Kuomintang-kormány hadiállapotot hirdetett, és ennek következményeként felfüggesztette a politikai és állampolgári jogokat. Ekkor a szigeten egypártrendszer alakult ki, és az ötvenes évek elejére a szárazföldi és a tajvani politikai rendszerek a külsőségeiken túl alig különböztek egymástól.
Több évvel korábban, 1947 februárjában Tajvan szigetén kirobbant egy felkelés a Kuomintang, azaz a KMT uralma ellen, amely sok szempontból párhuzamba állítható a 1956-os forradalommal. Ezt a történelmi eseményt "február 28-i incidensnek" nevezzük, és a KMT-rezsim korruptsága, a szigetet sújtó gazdasági nehézségek, valamint a hatóságok önkényes intézkedései váltották ki. A feszültséget egy látszólag csekély, de mélyen szimbolikus eset robbantotta ki: Tajpejben az állami hatóságok képviselői megvertek egy idős nőt, aki az utcán cigarettát árult - ez az állami monopólium megsértésének számított. Az utcán tartózkodó járókelők azonnal a nő védelmére siettek, ami elindította a lavinát, és az incidens súlyos zavargásokhoz, majd egy hónapokig tartó országos felkeléshez vezetett. A Kínai Nemzeti Hadsereg brutálisan leverte a lázadást: a tragikus események következtében 18-28 ezer ember vesztette életét. Chiang Kai-shek, a KMT vezetője, azonnal leváltotta a sziget akkori kormányzóját, Csen Jit-et, aki később, 1950-ben kémkedés vádjával bíróság elé került és kivégzésre került.
Az 1947-es események jelentették a Kuomintang diktatúra kezdetét Tajvanon, míg a február 28-i incidens a sziget történetének 1956-jává vált - erről csak a nyolcvanas és kilencvenes évek demokratikus átmenete után kezdtek el nyíltan beszélni. Ezt az időszakot a helyi történészek "politikai gyámkodás korszakának" vagy "fehér terrornak" (白色恐怖) nevezik, és az emlékezetpolitikai feldolgozása a mai napig aktív diskurzus tárgyát képezi a szigeten.
Fontos megemlíteni, hogy a magyar forradalom kitörése előtt, 1956. október 10-én, a Kínai Köztársaság kikiáltásának évfordulóján, súlyos felfordulások zajlottak Hongkongban, amely akkor brit fennhatóság alatt állt. A helyi utcákon a kommunistákkal szimpatizáló, Peking irányába orientálódó csoportok és a Tajvannal, valamint a Kuomintanggal rokonszenvező csoportok között heves összecsapások robbantak ki. A brit gyarmati rendőrség beavatkozott, hogy megfékezze a káoszt, és rendet állítson vissza a városban.
Az 1956-os budapesti események híre tehát feszült politikai helyzetben érte el Tajvant, és ahogy a szárazföldön, úgy a szigeten is hamar szimbolikus üggyé és belpolitikai hivatkozási ponttá vált.
A szigetország politikai rendszere bár elnyomó eszközökkel próbálta megfojtani a társadalmi életet, mégis saját hivatalos ideológiájának tükrében sikeresen mozgósította a lakosságot az "antikommunista" és a "Szabad Kína" eszméi köré. Ez az irányvonal nem csupán a közéletben, hanem az oktatásban és a médiában is dominált, ahol az antikommunista retorika szinte mindenütt jelen volt. A magyar forradalom eseményei pedig tökéletesen beleilletttek ebbe a heroikus keretbe, így tovább erősítve a rendszer narratíváját és legitimitását.
Így alakult ki az a figyelemre méltó kettősség, amely szerint míg a politikai színtér irányítása a párt kezében összpontosult, addig a társadalmi csoportok - mint például a diákok, különféle egyesületek és szakmai szervezetek - aktívan részt vehettek a közéleti eseményeken és adománygyűjtéseken, mindezt a hivatalos narratíva keretein belül. A következő források alapján világosan látható, hogy a törvényhozás adminisztratív eszközökkel is támogatta ezeket az iniciatívákat. Ennek következtében a magyar forradalom iránti szimpatizálás széles körben elterjedt és megmutatkozhatott a korabeli Tajvan társadalmi életében.
2025 forró, trópusi nyarában az út kapásból a tajpeji Nemzeti Központi Könyvtárba vezetett. Az itt végzett kutatások során áttekintettük a China Times (中國時報) napilap 1956 és 1960 közötti, mikrofilmen tárolt lapszámait, valamint a hivatalos kormányzati közlöny vonatkozó számait - ezekben a forrásokban kifejezetten a magyar üggyel kapcsolatos közlésekre fókuszáltunk.
Ezzel párhuzamosan a fényképeket, filmfelvételeket és egyéb dokumentumokat tartalmazó Tajvani Film- és Audiovizuális Intézet gyűjteményében is kutattunk. Munkánk során felhasználtuk a Tajvani Történelmi Intézet (ITH, 臺灣史檔案資源系統) digitális archívumát is, amely Tajvan történelmi dokumentumait, levéltári gyűjteményeit és forráskorpuszait teszi elérhetővé. Emellett támaszkodtunk a Nemzeti Tajvan Egyetem könyvtárának katalógusára is, ahol szintén értékes forrásanyagot találtunk.
A tajvani médiában folyamatosan megjelentek a magyarországi eseményekről szóló tudósítások, miközben a hivatalos és civil szervezetek sorra hozták meg intézkedéseiket a magyar menekültek és szabadságharcosok támogatása érdekében. Különböző források szerint ekkor Tajvanon egy rendkívül bonyolult és sokszínű segélyakció indult, amely ötvözte a humanitárius, politikai és kulturális aspektusokat, így teremtve meg egy egyedi és átfogó segítségnyújtási rendszert.
A kormányzótanács 1956 végén, egy hivatalos ülés keretében, jóváhagyta a magyar menekültek támogatására tett javaslatot. E döntés értelmében háromszázezer font cukrot és rizst bocsátottak rendelkezésre segélyként. A végrehajtás feladatát a külügyminisztériumra és a gazdasági minisztériumra hárították. A korabeli közlemény szerint a segélyszállítmányokat a Nemzetközi Vöröskereszt és más megfelelő szervezetek közreműködésével, több részletben juttatták el Európába, hogy ezzel támogassák a magyar menekültek ellátását.
A kormány határozottan hangsúlyozta döntése politikai jelentőségét: "Ez a lépés a kormányunk humanitárius elkötelezettségén alapul, célja, hogy támogatást nyújtson az elnyomás szenvedőinek, megfelelve ezzel nemzetközi kötelezettségeinknek, és kifejezve szolidaritásunkat a szabadság és az igazság ügye mellett" - olvasható a Csenghszin Hszinvenpao (徵信新聞報 / Credit News) 1956. november 23-i számában. Így a segélynyújtás nem csupán egy humanitárius aktus volt, hanem egyben egy erőteljes szimbolikus állásfoglalás is Magyarország szabadságvágyának támogatása mellett.
A társadalom aktiválása nem várakozott sokáig. 1956 őszén a Kuangliu Középiskola nagytermében tartott tömegtalálkozón diákok, tanárok és helyi vezetők egyesítették hangjukat, hogy kifejezzék szándékukat: támogatni kívánják "a magyar nép zsarnoksággal szembeni ellenállását, mivel hisznek az igazság ügyében és a magyar emberek bátor küzdelmében az elnyomás ellen".
A gyűlés határozatának értelmében "megalakul egy előkészítő bizottság, amely elindít egy városszerte elérhető adománygyűjtő mozgalmat, hogy gyakorlati lépésekkel támogassa a magyar népet, és felhívja a nemzetközi közösséget az elnyomás egyértelmű elítélésére". A felszólalók kiemelték: "a magyar nép zsarnokság ellen folytatott harcának támogatása mindenki közös felelőssége, aki hisz az emberi szabadságban és az igazságban" - olvasható a Csenghszin Hszinvenpao 1956. november 14-i számában. E kezdeményezés rendkívül gyorsan elterjedt az országban, és nem csupán a fiatal generáció tagjai, hanem gyárak, iskolák és vallási közösségek is csatlakoztak a mozgalomhoz.
A kormány nem csupán erkölcsi, hanem jogi és pénzügyi kereteket is biztosított a gyűjtések lebonyolításához. Az "Elnyomott Népek Szabadságáért Bizottság" által irányított akciókat hivatalosan is támogatták, amit egy 1957. január 10-én kiadott rendelet is megerősít. A dokumentum kimondja: "Amennyiben a gyűjtést az Adminisztratív Tanács által közzétett 'Egységes Adománygyűjtési Szabályzat' szerint végzik, a kibocsátott bizonylatok mentesülnek a bélyegilleték alól." Ez a jogszabály világosan jelzi, hogy a magyar ügy támogatása intézményes keretek között is megvalósult, és a tajvani kormány a civil kezdeményezéseket saját eszközeivel is elősegítette.
A kulturális szféra is aktívan bekapcsolódott a mozgalomba. A Kínai Köztársaság Film- és Színházi Iparági Egyesülete úgy határozott, hogy mozgósítja a teljes film- és színházi közösséget, jótékonysági előadásokat szervezve, hogy támogatást gyűjtsenek "a magyar szabadságharc üldözötteinek megsegítésére".
Az eseményre 1957. szeptember 1-jén, délután kettő órakor került sor a Központi Filmvállalat székhelyén, ahol a China Times alapos beszámolót adott az eseményről. A cikk kiemelte: "A fellépő sztárok a jelenlegi film- és színházi világ legkedveltebb személyiségei közé tartoznak. Személyesen lépnek a színpadra, hogy közvetlen kapcsolatba lépjenek a közönséggel - ez egy igazán különleges lehetőség az utóbbi évek során."
A rendezvény szervezőinek szándéka egyértelműen kifejezésre jutott: "Bízunk benne, hogy a közönség minden társadalmi rétegéből sokan eljönnek, megvásárolják a jegyeket, és aktívan részt vesznek az eseményen, hogy közösen támogassák ezt a jelentős eseményt, és szívből jövő támogatást nyújtsanak a magyar szabadságharc szenvedőinek" - olvasható a China Times 1957. augusztus 13-i számában.
A szolidaritás egyik legkifejezőbb megnyilvánulása az ifjúsági mozgalmak által szervezett felvonulások sorozata volt. A China Times 1957. szeptember 13-i kiadásában tudósított arról, hogy "Tegnap az ország különböző tájain a fiatalok tömeges felvonulásokat és demonstrációkat rendeztek, hogy kifejezzék együttérzésüket és támogatásukat a magyar nép iránt."
Tajpejben délután három órakor körülbelül nyolcszáz fiatal gyűlt össze a Cungsan Csarnok előtt, majd elindultak a felvonulásra. A menet a Kuancsien úton és a Csunghua úton haladt, végül az Elnöki Hivatalhoz érkezett, miközben jelszavakat skandáltak, hogy kifejezzék szolidaritásukat a magyar nép iránt. Hasonló események zajlottak Kaosziungban, Tajcsungban és Csilungban is, ahol a Csenghszin Hszinvenpao 1957. szeptember 13-i beszámolója szerint összesen több mint ezer résztvevő volt jelen.
Ezek a demonstrációk nem csupán az együttérzés kifejeződései voltak, hanem a tajvani fiatalok identitásának hangsúlyozását is szolgálták: a magyar forradalmat saját szabadságuk jelképeként tisztelték és ünnepelték.
A magyar ügy iránti érdeklődés nem csupán szimbolikus jellegű, hiszen számos magyar forradalmár valóságosan is ellátogatott Tajvan szigetére.
Tegnap két magyar hazafi érkezett Hongkongba Európából, ahol lelkes fogadtatásban részesültek. A Nemzetközi Antikommunista Szövetség szervezésében hamarosan Tajpejbe utaznak, hogy találkozzanak a kormány képviselőivel, felkeressék az antikommunista szervezeteket, és tapasztalatot cseréljenek – írta 1956. november 23-án a Csenghszin Hszinvenpao. A lap hangsúlyozta, hogy mindketten a szovjet elnyomás ellen küzdöttek, és viszontagságos körülmények között menekültek el. Most pedig a Szabad Kínában kívánják folytatni küzdelmüket, hogy minél több embert mozgósítsanak az antikommunista mozgalom zászlaja alatt.
1957 nyarán újabb magyar menekültek érkeztek Tajvanra, köztük "Csaba és Katalin" néven ismert páros is. Az ő fogadásukra az Ázsiai Népszövetség Kínai Főegyesületének elnöke, Ku Cseng-kang, a Külügyi Bizottság vezetője, Hszie Zsen-csao, valamint a Kuo-min Tang Ifjúsági Szövetség fiatal tagjai gyűltek össze, amit egy 1957. augusztus 11-én készült videófelvétel is megörökített. Két nappal később a Csenghszin Hszinvenpao újság újra jelentést tett róluk, kiemelve, hogy "A Bizottság ünnepélyesen üdvözölte a két magyar antikommunista harcost, akik a szárazföldi ellenállás szellemében érkeztek". A magyar szabadságharcosok ezután részt vettek a harmadik Veteránok Napján, ahol hivatalos katonai fogadtatásban részesültek, ezzel is kifejezve a helyi közösség támogatását és elismerését irántuk.
A látogatások ideológiai jelentőségét egy figyelemre méltó forrás, A magyar ellenállási forradalom feljegyzései (「匈牙利抗暴革命實錄」) című tajvani kiadás előszava is megerősíti. A fordító, Sung Feng-en 1957 szeptemberében Tajpejben rögzítette a következő gondolatot: "Ahogyan a napokban Tajvanra látogató hős, Mej Csan Sa Pa úr megjegyezte: 'Ha a különböző nemzetek ellenálló erői egyszerre, mindenütt fellángolnak, akkor a szovjet imperializmus elkerülhetetlenül összeomlik!'" Ez a kijelentés nem csupán a magyar forradalom nemzetközi jelentőségét emelte ki, hanem azt is tükrözte, hogy Tajvan a globális antikommunista harc élvonalában helyezkedett el.
Mindezek a források együtt rajzolják ki Tajvan 1956-1957-es reakcióját a magyar forradalomra. A kormány humanitárius segélyt küldött, a társadalom önkéntes mozgalmakat indított, a kulturális élet jótékonysági eseményeket szervezett, az ifjúság pedig felvonulásokon fejezte ki szolidaritását. Eközben a magyar szabadságharcosok személyesen is megjelentek Tajvanon, ahol tisztelettel és lelkesedéssel fogadták őket.
Tajvan és Magyarország távol esnek egymástól a térképen, és kulturális örökségük is eltérő. Ennek ellenére izgalmas párhuzamok fedezhetők fel a két nép történetében, amelyek meglepő hasonlóságokat tárnak fel a sorsukban és identitásuk formálódásában.
Mindkét ország sorsa évszázadokon keresztül a nagyhatalmak játszótereként alakult: hol ütközőzónaként, hol pedig kísérleti terepként, máskor pedig geopolitikai eszközként. Magyarország és Tajvan hasonló tapasztalatokon ment keresztül, megélve a kényszerpályák korlátait és lehetőségeit. Mindkét nép felfedezte, hogyan tudják ezeket a kényszerpályákat nem csupán akadályként, hanem a túlélés és az alkalmazkodás eszközeiként kihasználni, miközben saját identitásukat is erősítették.
Tajvan a tapasztalatait felhasználva, néhány évtized alatt szegény, gyarmati múlttal rendelkező területből egy fejlett ipari társadalommá formálta magát. Ezzel szemben Magyarország 1956-ban, a nyugati antikommunista retorika ellenére, végül magára maradt: a geopolitikai realitások nem tették lehetővé, hogy valódi támogatást kapjon.
Nem volt közvetlen határvonala egyetlen NATO-tagállammal sem, és a környéken amerikai katonai egységek sem tartózkodtak – egy ilyen beavatkozás világháborús konfliktushoz vezethetett volna, amit senki sem vállalt be.
Tajvan ma hasonló törékeny egyensúlyban él: ha a nagyhatalmi viszonyok kedvezőtlenül alakulnak, a sziget globális konfliktus terepévé válhat, vagy rossz esetben akár magára is maradhat. Ezért létfontosságú számára - és az egész nemzetközi közösség számára is - a status quo fenntartása és a fegyveres konfrontáció elkerülése. A sziget jövőjét hosszú távon csak tárgyalásos úton lehet rendezni.
Bár Magyarország és Tajvan története eltérő gyökerekből táplálkozik, mindkét nép számára figyelemre méltó tanulság rejlik abban, hogyan alakíthatják a kis országok történelmi sebezhetőségét a saját ellenállóerejük forrásává.
Felhasznált irodalom:
Dr. Szél Bernadett, aki közgazdászként, szociológusként és jövőkutatóként is elismert, korábban országgyűlési képviselői szerepben is tevékenykedett. Jelenleg Tajpejben tartózkodik, ahol a Tajvani Külügyminisztérium Taiwan Fellowship programjának keretein belül végez fontos kutatásokat. Fő érdeklődési területe az autokratikus nyomás alatt működő demokráciák ellenálló képessége. 2024 ősze óta a CEU Közpolitikai Tanszékéhez is csatlakozott, míg 2025-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagjává vált, így tovább erősítve tudományos és szakmai elkötelezettségét.
