A "This is Sparta" és a fiúszeretők témája egy izgalmas és sokrétű diskurzus alapjául szolgál. A Hatvannégy Vármegye aktivistái valószínűleg arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy a hagyományos értékek és identitások megvédése mellett fontos a társadalm
A spártaiak kétségtelenül legendásan elszánt harcosok voltak, azonban ha alaposabban megvizsgáljuk a történelmüket, észrevehetjük, hogy bizonyos szokásaik igencsak megdöbbentőek, így nehezen nevezhetők példamutatóaknak.
A fél ország találgathatja, hogy mit rejthettek a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) ellentüntetői, akik a Pride útvonalán egy „This is Sparta” feliratú molinóval jelentek meg. Ha alaposan megvizsgáljuk az ókori Spárta életmódját, felmerülhet, hogy a csendbe burkolózó ellentüntetők talán éppen szolidaritásukat kívánták kifejezni a Budapest Büszkeség menetének résztvevőivel.
Az biztos, hogy a spártaiak kemény harcosok voltak, de az is, hogy egészen más emberek voltak, mint amit a szélsőjobb róluk gondol.
Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban például azt írta a spártaiakról, hogy "az ilyen korú fiúknak megengedték, hogy fiúszeretőt válasszanak a feddhetetlen magaviseletű ifjak közül". [...] "A fiúszeretők is osztoztak az ifjak jó vagy rossz hírében. Mondják, hogy egy alkalommal, amikor az egyik ifjú harci játék közben gyávaságra valló hangot hallatott, szeretőjét is megbüntették az arkhónok. Az egyneműek közötti szerelem annyira elfogadott szokás volt náluk, hogy derék és kiváló asszonyoknak is volt fiatalleány-szerelmese, de soha nem fordult elő, hogy féltékenykedtek volna. A fiúszeretők soha nem váltogatták szerelmesüket, és minden igyekezetükkel arra törekedtek, hogy a barátságukkal megtisztelt ifjúból az államnak minél kiválóbb polgára váljék."
Plutarkhosz nézetei alapján a homoszexuális kapcsolatok nem váltak társadalmi elítélés tárgyává, sőt, a pedofíliát állami támogatás mellett népszerűsítették.
Természetesen, íme egy egyedi átfogalmazás: Elképzelhető, hogy a HVIM fiataljai másfajta üzenetet szerettek volna közvetíteni, mivel a szélsőjobboldali szubkultúrában a másságot és annak képviselőit gyakran stigmatizálják a tajgetosz-pozitív kifejezéssel. E kérdéskörben Plutarkhosz írásai alapvető forrást jelentenek, különösen a csecsemők elhagyásáról szóló tudósítása, amely mélyen gyökerezik a köztudatban. Korábban említett művében azt írta, hogy Spártában az újszülött csecsemőt az apja nem birtokolta, hanem karjaiba vette, és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyűltek, hogy megvizsgálják a gyermeket. Ha a csecsemő egészséges és erőteljes volt, az apát arra utasították, hogy nevelje fel, és kijelöltek neki egy parcellát a kilencezer spártai közül. Ezzel szemben, ha a csecsemő gyenge vagy fogyatékos volt, a Taügetosz Apothetai nevű szakadékba dobták, meggyőződésük szerint így nemcsak a gyermek, hanem az állam számára sem volt előnyös, ha egy életképtelen ember létezését fenntartják. Az asszonyok borban fürdették meg az újszülötteket, nem vízben, hogy teszteljék életképességüket. Ha a gyermek epilepsziás vagy gyenge volt, a bor hatására görcsöt kapott és elpusztult, de ha egészséges volt, még izmosabbá vált.
Az utóbbi időben azonban kiderült, hogy az egész történet csupán egy mítosz. A híres Taügetosz hegyén sosem dobtak el csecsemőket, hiszen a régészek alaposan átvizsgálták a környéket, és csupán 18-35 év közötti felnőttek csontjaira bukkantak. Dr. Németh György, az ELTE BTK Ókortörténeti Tanszékének neves tanára a „Karthágó és a só” című munkájában arra hívja fel a figyelmet, hogy a csecsemőket nem egyszerűen elhagyták, hanem kitették. Az elhagyás helyét Apothetának nevezték, ami a „kihelyezés helyét” jelenti. Az ott hagyott gyermekek sorsa ritkán végződött halállal; sok esetben gyermektelen családok fogadták be őket, de rabszolga-kereskedők vagy bordélytulajdonosok is gondoskodhattak róluk.
A spártaiak számára a legmeglepőbb és legfájdalmasabb pofon egy váratlan helyről érkezett, amelyet a HVIM tagjai valószínűleg soha nem is sejtettek volna. Az első olyan csatát, ahol a spártaiak létszámbeli fölényben voltak, a thébai Szent Csapat mérte rájuk, és a vereség nem egy, hanem rögtön két alkalommal is megismétlődött. Érdekesség, hogy a 300 fős hoplitákból álló thébai elit egységnek 150 tagja meleg párt alkotott, ami a korabeli katonai normákon túllépve egy különleges és innovatív szövetséget teremtett.
ahogy Platón fogalmazott: az ideális sereg istentől ihletett barátokból, azaz egymást szerető férfiakból áll.
A kiképzés nem csupán szigorú volt, de sokoldalú is: a harcosoknak nemcsak a fegyverforgatásban kellett jeleskedniük, hanem a tánc és a lovaglás művészetét is elsajátították. Az első jelentős összecsapásuk a tegürai csata volt (Kr. e. 375), ahol a 300 fős elitcsapatuk mellett mindössze 200 lovas állt rendelkezésükre. Ekkor a spártai erők túlerőben voltak, hiszen a számuk legalább duplája, de akár háromszorosa is lehetett a thébaiakénak. Később, a leuktriai csatában (Kr. e. 371) már sokkal nagyobb létszámú seregek mérték össze erejüket: a thébaiak közel 6 ezer fővel, míg a spártaiak 10 ezer harcossal vonultak csatába. A végső döntő csapást a híres Szent Csapat ejtette, akik mesterien szétzúzták a spártai elit egységet, ezzel megváltoztatva a háború menetét.
A "300" című filmben a legendás spártai harcosokat bemutatva egy olyan szituációval találkozhatunk, amelyre valószínűleg nem készültek fel. A húszéves messzénéi háború után, amikor végre hazatértek, egy szokatlan látvány fogadta őket: az otthonukban egy egész nemzedéknyi újszülött várta őket, akiket nyilván nem ők hoztak a világra. A történet szerint ezeknek az újszülötteknek az apja helóta volt, akiket epeunaktészeknek neveztek, és akiket a spártai társadalom alacsonyabb rendű tagjaiként tartottak számon.
Németh egy rubiconos írása alapján a kifejezés a "lefektet" igéből ered. A hagyományok szerint a spártaiak nem büntették meg hűtlen feleségeiket; a gyerekeket felnevelték, de amikor elérkeztek a serdülőkorba, elindították őket gyarmatot alapítani, így jött létre Tarasz gyarmatvárosa. Az igazság mértéke azonban kérdéses. A tanulmányok szerint inkább arról van szó, hogy valamilyen magyarázatot kellett találni a gyarmatosításra.
Nyilvánvaló, hogy a szombati ellentüntetők valószínűleg a már említett 300 című film ikonikus jelenetére szerettek volna utalni. Ebben a jelenetben Leónidasz király azzal a híres "This is Sparta" kiáltással taszítja a kútba a perzsák követségét, aki földet és vizet kér - ezzel a behódolást szimbolizálva. Azonban felmerül a kérdés: a HVIM-nek kinek is akadt volna kedve behódolni a Pride rendezvényen?
