A "Svájci zebra" kifejezés Christian Kracht "Eurotrash" című művében egy szimbolikus elem, amely a svájci identitás és a modernitás ellentmondásos viszonyát tükrözi. A zebra, mint a fekete-fehér csíkokkal rendelkező állat, a dualitás szimbólumává válik, a
Ha összeállítanék egy top 10-es listát az általam felfedezett, tavaly megjelent külföldi szerzőktől származó, magyarra fordított könyvekről, az élmezőnyben mindenképpen ott lenne Christoph Ransmayr osztrák író „Egy félénk férfi atlasza” című műve, amelyet Adamik Lajos fordított. Ezen kívül két svájci szerző, Kim de L'Horizon „Vérbükkje” Nádori Lídia által készült fordítása, valamint Christian Kracht „Eurotrash”-a Tatár Sándor tolmácsolásában is helyet kapna a listámon. Különösen figyelemreméltó, hogy mindkét svájci író sikeresen navigálta a nyelvi kihívásokat, így a svájci-német és svájci-francia kulturális világot magyar olvasók számára is elérhetővé tették. Bár most elsősorban Kracht regényéről szeretnék bővebben beszélni, meg kell említenem, hogy mindhárom könyv közös vonása a nyelv és a szépirodalom iránti játékos és kreatív megközelítés. Ezek a művek a valóságot a nyelv transzcendens elemeiből építik fel, és rendkívül gazdag műveltséggel, valamint emberi tapasztalatokkal átszőttek. Emellett mindannyian szórakoztató, sajátos humorral rendelkeznek – legyen az bölcs, szarkasztikus vagy éppen fanyar – és olyan illúziót képesek teremteni, hogy az olvasó általuk gazdagabbá válik.
Kracht 2021-es regénye, az Eurotrash, egy izgalmas és szórakoztató kaland, amely a fiú-anya kapcsolat tragikomikus felfedezésén keresztül bontakozik ki. A történet, amely a 2011-es Imperium (2016) előzményeit is magában foglalja, egyfajta modern road movie-ként is értelmezhető, miközben a múlt árnyait is megidézi. A regény szereplői, Christian Kracht, a sikeres író, és nyolcvanéves, alkohol- és gyógyszerfüggő édesanyja, egy különös utazásra indulnak, amelynek célja, hogy az asszony utoljára láthasson zebrákat, noha a valóságban Svájc földjén ragadnak. A történet humorral és iróniával fűszerezett, ahogy a két főszereplő taxiba pattanva, a szülő bankszámlájáról lehúzott milliókkal a zsebükben próbálják megküzdeni a saját démonaikkal. Miközben a hegyekben a Macbeth boszorkányainak szellemében kutatják a havasi gyopárt, egy vega kommuna vendégházában szállnak meg, és közben a családi múlt titkai is felszínre kerülnek. Az apa egykori kastélya és Borges sírja egyfajta szimbolikus állomásként szolgál, ahol a két karakter nemcsak egymást provokálja, hanem a közösen megélt emlékekkel is szembesülnek. Ahogyan Kracht szellemesen megfogalmazza: "Mert mindaz, ami nem emelkedik föl a tudat világosságába, sorsként tér vissza." A regény tehát nem csupán egy utazás, hanem egy mélyebb önfelfedezés is, ahol a múlt és a jelen szövevényes kapcsolatait boncolgatják.
Az olvasóval való játék szellemében a történet egy különös, szürreális kanyart vesz, ahol a szereplők egymás szavainak fonalán lavíroznak, mintha csak egy végtelen körforgásban táncolnának. A szöveg kísérti az olvasót, miközben a szereplők, mintha csupán árnyak lennének, egymásnak adogatják a szót, sugallva, hogy minden, amit látunk, csupán egy furfangos illúzió – egy kitalált világ, ahol a valóság határvonalai elmosódnak. A taxisofőr, aki belemerül a diskurzusba, váratlanul megjegyzi: "- Ha ez a fuvar véget ér, biztos vagyok benne, hogy egy egész könyvet tudnék írni a történtekről." Erre anyám, a realitás hangján, így válaszol: "- De hát ez elég unalmas lenne, nem? Ki érdeklődne egy olyan sztori iránt, ahol csupán egy idős asszony és a fia közti apró nézeteltérések a téma?" Ezt követően a fuvaros, akit a hallgatás ára tízezer frankkal kecsegtet, egyetértenek azzal, hogy talán jobb is, ha ez a történet sosem lát napvilágot.
Bár a regényben olykor feszültség támad a szereplők között, valójában sokkal gazdagabb tartalommal bír. A náci múlt árnyai, egy gyermekkori tragédia, a német expresszionista festészet világa, valamint Svájc kultúrájának és társadalmi viszonyainak mélyreható kritikája mind-mind fellelhetőek benne, ráadásul egy szokatlan, az útikönyvektől eltérő perspektívából. Emellett egy átfogó európai panoráma is kibontakozik; olyan, mint egy irodalmi kalauz. Ráadásul David Bowie előtt is tiszteleg, mindezt pedig egy végtelenül játékos stílusban teszi, ahol az önéletrajzi elemek is megjelennek. (Igen, ez az autofikció mesterműve!) Annyira kompakt, hogy meglepő, hiszen vékonyka kötet, viszont laza, mégis rendkívül kifejező sűrűséggel bír!
Hogy ezt popirodalomnak tekintsük, aminek német nyelvű létrehozásáért a szerzőt dicsérik vagy éppen elmarasztalják? Ki foglalkozik ezzel, ha a mű ennyire magas színvonalú, elgondolkodtató, és képes kimozdítani az olvasót a megszokott, kényelmes világából? Talán inkább egy igazi fekete komédia, ami a legjobban megmutatja az eurotrash műfajának zűrzavaros, ám lenyűgöző világát.
(Ha színházi valaki lennék, kapva kapnék rajta, hogy színpadra állítsam idehaza, ahogy azt tették Berlinben és Bécsben - az anya felejthetetlen alakjának megformálása jutalomjáték lehetne bármely hazai színésznőnek! Interpretációként pedig az egész történet lehetne akár az anya képzelgése is...) (Ford. Tatár Sándor. Budapest, Typotex, 2024. 192 o.)
