A repülő bicikli és a titokzatos második története egy varázslatos kaland, ahol a képzelet határtalan. Képzelj el egy világot, ahol a kerékpárok nem csupán a földön, hanem az égbolton is szárnyalhatnak. A főszereplő, egy fiatal álmodozó, felfedezi, hogy a

Nemigen fordul elő, hogy két, egymást követő történetemnek ugyanaz legyen a főszereplője, de úgy érzem, hogy amint az ünnepi időszak jeles napjai - a karácsony és a szilveszter - egybefonódnak, úgy alkotnak kerek egészet a múlt héten is mesélő Marika néni időrengetegből előhozott, életörömtől szikrázó pillanatképei.

- Emlékszem, régen Kovásznán több alkalommal is nálunk búcsúztattuk az óévet - mesélte vendéglátóm, Marika néni, nosztalgikus mosollyal az arcán. - Egy ilyen bulin ismerte meg az egyik kolléganőm a jövendőbeli férjét, és az új esztendőben már meg is tartották az esküvőt. A következő évben pedig egy másik baráti társaság érkezett hozzánk szilveszterre, és jó néhány hónappal később értesültünk róla, hogy ők is az oltár elé készülnek. A harmadik év végén viszont már nem rendeztünk újabb ünnepi összejövetelt, és így újabb párok sem születtek - nevetett Marika néni, akit ezután arról kezdtem faggatni, hogy vajon voltak-e ezeknek a szilveszterei estének megszokott hagyományai, milyen ételek és szórakozási formák jellemezték őket.

- Nagy hagyományaink nem voltak. A televíziót nem kapcsoltuk be, ez volt az egyetlen szabály, és főleg viccekkel múlattuk az időt. Mindenkit kikarikíroztunk, ömlött belőlünk a sok poén. Vacsorára meleg ételt tálaltunk fel, sült húst krumplipürével és dinsztelt káposztával. Nálunk, Kovásznán úgy tartják, hogy éjfélkor teli kell legyen az asztal mindenféle jóval, mi is mindig megtöltöttük hideg ételekkel, süteményekkel. Tyúkot szilveszterkor nem nagyon ettünk - mert ugye az hátrafele kapar, így az új esztendő nem hoz előrelépést -, de amikor mindhárom gyermekünk egyetemistaként más városba került, az a meg nem evett tyúk úgy elkaparta a pénzünket, hogy két évig ehettük volna a halat, úgysem tudtunk volna "előreúszni", csak hátrafele haladni, mint a rák. Azóta nem is tulajdonítunk jelentőséget az efféle hiedelmeknek.

Marika néni és Zoli bácsi nem csupán az év utolsó éjszakáját töltötték vidám nevetéssel, hanem derűjükből minden egyes napra jutott egy cseppnyi, még a nehezebb pillanatokra is. Az alábbi történet is remekül tükrözi ezt a boldog és optimista hozzáállást.

Szívproblémák miatt terheléses EKG-ra küldtek, és emlékszem, hogy akkoriban kerékpárt használtak a vizsgálathoz, nem futópadot, mint ma. Ráültem a biciklire, és csak tekertem, tekertem. Az orvos megkérdezte, hogy érzek-e valamit. - Nem, doktor úr - válaszoltam -, de ha elengedem a pedált, a bicikli magától is megy, így igazából semmit sem csinálok. - Hű, ez elromlott - mondta az orvos, majd a következő napra beprogramált. Megjegyzem, a bicikli négy vastag csavarral volt a padlóhoz rögzítve, ami nem éppen biztatóan hatott. Másnapra megjavították, így újra felültem rá. De akkor már igencsak nehéz volt tekerni, és ahogy az orvos állított rajta, egyre inkább úgy éreztem, hogy a pedálok súlya megduplázódik. Egy pillanatban, szokásomhoz híven, vidáman közöltem vele, hogy kezdek rosszul lenni. - Ne vicceljen, kérem! - válaszolta a szakember, látva a jókedvemet -, a gép nem mutat semmi ilyesmit. - De én azért csak jeleztem, hogy nem érzem jól magam, de mielőtt újra elmondhattam volna, hirtelen elájultam. Mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, megmarkoltam a biciklit, így a géppel együtt zuhantam az orvosra, aki egy kicsi széken ült a gép előtt. Amikor a takarítónő a nagy puffanásra benézett, egy hatalmas McDonald's-szendvics látványában gyönyörködött, amit a következő összetevők alkottak: kis szék, doktor úr, én és a bicikli. Azóta terheléses EKG-ra nem vittek, és nem tudni, hogy az orvos vagy a bicikli érdekében hagyták ezt el, de az biztos, hogy sosem tudtam egy hullámhosszra kerülni ezekkel a kerékpárokkal. Egy fizioterápiás kezelés során egy másik gyógybicikli is furcsa módon viselkedett, amikor hajtani kezdtem, mindig rázendített: nyikk-nyakk, nyikk-nyakk. Ha más ült rá, akkor csendben maradt, csak alattam énekelt, és már láttam magam, ahogy újra zuhanok, de szerencsére az újabb "repülős kaland" elmaradt.

Az új kezdetek nem csupán a naptár lapjainak fordulásához köthetők; egy újszülött érkezése is mindig új korszakot jelent. Marika néniék legifjabb fia, harmadik gyermekük, most lépett be a család életébe. Vendéglátóm e piros betűs esemény kapcsán felidézett egy mulatságos kabaréba illő jelenetet, amely még színesebbé tette az ünneplést.

A két lányommal már jóval a szülés előtt beutaltak a kórházba, de a fiammal ez másképp alakult. Amikor a kicsi jelezte, hogy itt az idő, szóltam a férjemnek, hogy sétáljunk el a kórházig. Kovásznán a távolságok nem hatalmasak, így azt hittem, hogy könnyedén elérjük a kórházat gyalog. Ám a séta nem úgy alakult, ahogy terveztem, többször is meg kellett állnunk pihenni. Akkoriban épült a városban a kétemeletes szülészet, ami még izgalmasabbá tette a dolgot. A férjem annyira izgult, hogy mindkét emelet csengőjét megnyomta, aggódva, hogy mi történik, ha a fiunk segítség nélkül érkezik. Amint belépett a kórházba, felgyulladtak a villanyok, és ő a kaputelefonba bemondta, hogy "jöttünk szülni". Mielőtt beengedtek volna, hátraszóltam neki, hogy jobb, ha hazamegy. A kisfiam gyorsan megérkezett, és amikor az orvosoknak már nem volt velem dolga, eszükbe jutott, hogy a kaputelefonhoz több nevet is társítottak. Megkérdezték: „Marika, hol van az, aki Önnel jött szülni?” - „Hazament” - válaszoltam. Azonnal jött a következő kérdés: „Ki mondta, hogy hazamenjen?” - már emelt hangon. „Hát én!” - feleltem, mit sem sejtve a következményekről. Ekkor egy kicsit költőibb kérdés következett: „Maga megbolondult?” Aztán, amikor már kicsit lenyugodtak: „De ki lehetett az? Ismeri őt?” - kérdezték. „Persze, hogy ismerem. A férjem” - vágtam rá határozottan.

Ez az a varázslatos pillanat, amikor egy szilveszteri vígjáték utolsó jelenete véget ér, és a függöny lassan lehullik. Én azonban bízom benne, hogy Marika néniék otthona még sokáig megőrzi ezt a csodás hangulatot, hogy minden arra betérő újra és újra meríthessen tőlük életkedvet és boldogságot a mindennapjaiba.