Olyan szórakoztató módon közelítette meg az egyik legnagyobb nemzeti tragédiánkat, hogy Csarnóy Zsuzsannának muszáj volt kiszállnia a metróról, mert annyira nevetett!
Itt kezdődött minden, ahol születtem, és ahol anyám a magyar nyelv szépségeire nevelt. Itt indultam el az írás rögös útján, ami végül meghatározta az életemet, és ez lett az a sorsfordító pillanat, amikor magyar íróvá váltam. Az első leírt betűmtől kezdve egyetlen témáról írtam: ennek a kis népnek a sorsáról és életéről. Európa szívében több mint ezer éve élünk, és még mindig keresjük a helyünket, törekszünk arra, hogy kifejezzük magunkat, és hogy a világ is észrevegye létezésünket. Ez az a küldetés, amit csak magyar írók, művészek, vagy bármelyik magyar ember ismerhet, aki a saját feladatát teljesíti. A felfedezés öröme az, ami a kezembe adja a tollat, ami lendületet ad a képzeletemnek, és irányítja az életemet. Úgy érzem, ha más szemszögből nézem a dolgokat, a világot, az embereket, a tájakat és az eseményeket is másképp érzékelem. Talán egy groteszk pillantással jobban kifejezhetem az igazságot, mint a legnagyobb nagyítóval. E gondolatok mentén fogalmazta meg ironikus hitvallását Örkény István, amely talán a Tóték című kisregényében éri el a legnagyobb hatást.
Nem véletlen, hogy a a hatalomnak kiszolgáltatott kisember küzdelmének örökké aktuális kérdését körbejáró művét újra és újra előveszik, először 1967-ben mutatták be a Thália Színházban, most közel hatvan évvel később itt került újra terítékre Kovács Lehet rendezésében. És mint a műsorban Csarnóy Zsuzsanna Jászai Mari-díjas színművész elmondja, mindig imádta ezt a történetet, megesett vele, hogy amikor egyszer a metrón olvasta, le kellett szállnia, olyannyira elkezdett röhögni. Elárulta azt is, hogy a groteszk darabhoz tökéletesen illeszkedő abszurd díszletek között előadott darab próbafolyamata ritka oldott hangulatban zajlott, mindez pedig utólag kihat a fogadtatásra is, az iskoláskorúakat ugyanúgy magával ragadja az előadás, mint azt a generációt, aki már számos formában látta.
A színésznő Tótné karakterét kelti életre, míg férjét Mucsi Zoltán formálja meg. Az őrnagy szerepét Kovács Krisztián tölti be, a postást pedig Tamási Zoltán alakítja, míg Ágikát Kövesi Csenge játssza. Utóbbi különösen meghatódott, amikor a premierre ellátogatott Örkény István özvegye, Radnóti Zsuzsa, aki lelkesen dicsérte a darabot.
A Szélesvásznú történelem előtt levetítik az Isten hozta, őrnagyúr!-at is és miként a Nemzeti Filmintézet oldalán olvasható, Fábri Zoltán sokféle írót, változatos műfajokat adaptált, klasszikusokat és kortársakat, rövid novellákat és nagyregényeket egyaránt és az irodalmi műveket mindig a saját nézőpontjához igazította, elsősorban a mindenkori hatalom és a neki kiszolgáltatott kisember örök küzdelme izgatta. És érdekes, hogy noha mai szemmel a magyar filmtörténet legnagyobb klasszikusai között emlegetjük és mit sem vesztett a népszerűségéből, a szóban forgó szatíra korabeli fogadtatása nem volt egyöntetűen pozitív; ennek ellenére a bemutató idején több mint 700 ezren váltottak rá jegyet.
Örkény egyébként eredetileg forgatókönyvként írta meg a Tótékat 1964-ben, azonban akkoriban elutasították, ami azért is érdekes, mert miként Bárdos Csaba filmesztéta az adásban kifejti, Fábri filmográfiáját ekkora már elképesztő volt, olyan alkotások fűződtek a nevéhez, mint a Két félidő a pokolban, a Hannibál tanár úr, vagy a Körhinta. Úgy tűnik azonban, hogy míg az évtized elején, közvetlenül a megtorlások időszaka után még nem fért bele ez a stílus, 1969-ben azonban már a hatalom képes volt némi humort megengedi önmagával szemben.
Fontos, hogy Örkény István maga is munkaszolgálatos volt, megjárta a Don-kanyart és a szovjet hadifogságot is, azaz bőséggel táplálkozott a saját emlékeiből a Tóték megírásakor. Csatári Bence, a Nemzeti Emlékezet Bizottság történésze az adásban rávilágít, a cselekmény 1942-ben játszódik, amikor még nem dőlt el a háború sorsa, Amerika lebegtette még csak a belépését, viszont csupán később gyorsította fel a hadianyag szállítást, Magyarország pedig reménykedett egy jobb végkimenetelben. Erre reflektál az a poén is, amikor az őrnagy arról ábrándozik, milyen más lesz majd a világ, amikor elfoglaljuk majd a Szovjetuniót. Ekkor még a doni katasztrófa előtt járunk, ahol végül kilencvenezren haltak meg és száztízezren estek hadifogságba.
Mégis, éppen az az Isten hozta, őrnagy úr! A legnagyobb zsenialitása abban rejlik, hogy a cseppet sem derűs témát ennyire szellemesen dolgozza fel. Nem meglepő, hogy a film 1969-ban Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját.
