Nemes Márton a velencei biennálé sikerét követően egy különleges vizuális technóval kápráztatja el a közönséget a Ludwig Múzeumban.
Mindig izgalmas, amikor az év velencei biennálés kiállítását átteleportálják a Ludwig Múzeumba: a művész és a kurátor számára egyaránt komoly kihívás ez, hiszen itt egészen másféle téri adottságokkal kell számolni, mint Velencében. Ami most történt, az sok szempontból izgalmas: a projekt elemeit átemelték, de más művekkel is kiegészítették őket, így a Ludwig Múzeumban rendezett tárlatra mint Nemes Márton-retrospektívre kell tekinteni.
A kiállítás így képet ad arról az útról, amit az alkotó a biennáléig bejárt. Megmutatja, hogy a sorozatai hogyan nőttek ki egymásból, valamint hogy melyek a különböző időszakokat összekapcsoló motívumok. Látjuk például, hogy Nemes Mártont mindig a térképzés izgatta: az, hogy miként tudja kitágítani a képet a végtelenbe. Már a legkorábbi műveire vonatkozóan is világos, hogy a négyzetes tábla számára mindig olyan test, amelyet folyamatosan vizsgálat tárgyává tesz: szétdarabol, lebont, összeilleszt. Az anyagon végignézve egyértelmű, hogy Nemes kezdettől mindmáig a táblakép és a festészet érvényességére, a művészetnek a világban betöltött helyére kérdez rá.
A Ludwig kiállításából kitűnik, hogy Nemes munkássága milyen szorosan ágyazódik a hazai és nemzetközi művészettörténeti hagyományba. Szépen letapintható, ahogy olyan alkotókkal folytat párbeszédet, mint Hencze Tamás vagy Bak Imre, esetleg Keserü Ilona, a központi termet uraló hatalmas pannó pedig Lantos Ferenc és a Pécsi Műhely tevékenységére, valamint a Bonyhádon folytatott zománckísérletekre utal.
Nemes e referenciák révén a múlthoz kapcsolódik, a hagyományból merít, de stabilan benne áll a maga korában is, és izgalmasan reflektál a képzőművészetet érintő aktuális jelenségekre. Az ipari anyagok beemelésével a technológia és a művészet határára kérdez rá, alkotói gyakorlata pedig izgalmasan oszcillál a digitalitás és manualitás tengelyén. Amit létrehoz, korszerű, és lenyűgöző, hogy a technológiai adottságokat milyen jól fel tudja használni a műveihez.
A művész megváltozott pozíciójára is reflektál: egyre inkább art directorként működik, aki az ötlet megszületéséért felel, a folyamatokat irányítja, míg a kivitelezés már egy csapat összehangolt munkája. A kézjegy az övé, a megvalósításért azonban már együtt felelnek, ami azért is izgalmas, mert lehetővé teszi, hogy a többféle képesség, szakmai tudás összeadódjon, és ezáltal magasabb kvalitású, rétegzettebb alkotások jöhessenek létre. Ez az alkotási mód az ego háttérbe szorításának jele: annak a beismeréséről szól, hogy a művésznek a maga kvalitásai mellett másokéira is szüksége van a projekt magasabb szintre emeléséhez.
Nemes Márton alkotási folyamata különlegessé válik azáltal, ahogyan a tudatos tervezés és az intuitív megközelítés határvonalán egyensúlyoz. Műveiben a festői mozdulatok néha porcelán simaságúvá, máskor pedig acélkeménységűvé transzformálódnak, míg időnként érzéki fröccsenésekkel lepik el a vásznat. Kompozíciói egyszerre hordoznak hidegséget és precizitást, valamint tűzforró játékosságot, és mindig felfedezésre váró elemeket rejtenek, amelyek lenyűgöznek és meglepnek.
A Techno Zen installáció egy különleges utazásra hívja a résztvevőket, amelyben a művészet szerepe a modern társadalomban kerül középpontba. Ez a műalkotás képes egyszerre felerősíteni és lecsendesíteni érzékeinket, egy olyan élményt teremtve, amely a hangok, fények és vizuális elemek dinamikus játékára épít. A látványos és energikus darabok, amelyekkel találkozunk, nem csupán felráznak minket a passzív megfigyelői szerepből, hanem a felfedezés örömét is átadják. A mély és magas frekvenciák, a pulzáló ritmusok és vibrálások elrepítenek minket a megszokott tér- és időérzékelésből, meditatív állapotba ringatva minket. Az alkotó fényesen rávilágít arra, hogy a művészet napjainkban két alapvető feladatot lát el: egyrészt aktivizál, felerősíti energiaszintünket, és impulzusokkal bombáz minket, másrészt pedig a mindennapi élet zűrzavarából kiszakítva nyugalmat, csendet és harmóniát kínál. A Techno Zen tehát nemcsak egy dübörgő technobulit jelent, ahol pszichedelikus élmények várnak ránk, hanem egy olyan biztonságos teret is teremt, ahol újra rátalálhatunk belső egyensúlyunkra.
A kiállítás rávilágít arra, hogy a napjainkban tapasztalható képmennyiség és az Instagram világában a művészettel szembeni elvárásaink drámai változáson mentek keresztül. Ma már elengedhetetlen, hogy a műalkotások hangosabban, színesebben és figyelemfelkeltőbben mutatkozzanak meg ahhoz, hogy elérjék ingerküszöbünket. A Techno Zen elgondolkodtatóan utal arra, hogy az eurocentrikus művészet hanyatlásával a fehér férfi perspektívája háttérbe szorul, ami arra ösztönzi a művészeket, hogy precízebb, intenzívebb vagy akár immerszív élményeket teremtsenek, hogy valódi hatást gyakoroljanak a közönségre. Ennek következtében sokan hajlamosak lemondani az autentikus kifejezésmódjukról és feladni az alkotói identitásukat. Nemes viszont úgy találja meg az önazonosságát, hogy közben a kortárs igényeknek is megfelel. Az ő alkotói hangja korszerű, technikai és rendkívül maszkulin, de a fújások lágy érzékenysége és a pulzáló hangsávok révén szenzibilis marad. Művei időtlenek és mégis aktuálisak, gondosan megkomponáltak, ugyanakkor rendkívül érzékiek is.
