"Nem az az ember képes áldozatot hozni, aki fél valamitől, hanem az, aki elkötelezetten halad egy cél felé."
A legtöbb ember szívében ott él a vágy, hogy életét olyan tartós értékekkel (tevékenységekkel, kapcsolatokkal, érzelmekkel, javakkal) tölthesse meg, amelyek valódi boldogságot nyújtanak, nem csupán múló pillanatok örömét. E vágy megőrzéséhez azonban bátorságra van szükség, amelyhez elengedhetetlen a félelmeinkkel való szembenézés és azok megszelídítése. Az áldozathozatal kérdése mindig is foglalkoztatott, de Krisztus feltámadásának közeledtével különösen aktuális volt, hogy mélyebben elmerüljek benne. Most nem csupán a szokásos harcba bocsátkoztam, hanem valódi "szemkontaktusra" vágytam. De mit is tesz ilyenkor egy újságíró? Kérdéseket fogalmaz meg...
"A fejlődés elkerülhetetlenül áldozatokkal jár" – ezt gyakran hangoztatjuk, és valóban van benne igazság. Én hajlamos vagyok az áldozat szót csupán egyetlen aspektusára, a szenvedés, lemondás és önmegtagadás képére szűkíteni. Így a feláldozott dolgokat elsősorban veszteségként élem meg, pedig a fejlődés útján az áldozat valójában lehetőség is egyben.
Valójában, ha a „áld” szótő mélyebb jelentését és szakrális cselekvésre utaló gyökereit szemügyre vesszük, akkor inkább arra a gondolatra juthatunk, hogy valamit hittel, bizalommal vagy éppen hálával adok át áldozatként.
Az áldozatvállalás mélyen gyökerezik a reményben. Másképp is megfogalmazhatnánk: nem az tud áldozatot hozni, aki fél valamitől, hanem az, aki egy cél felé halad. Ezen elv mentén könnyen megkülönböztethetjük a valódi áldozatot a számító, önelégült vallásos cselekedetektől, a kényszertől vagy a félelemtől vezérelt lemondásoktól. A Biblia a "jó illatú áldozatról" beszél, amely nem csupán a lemondás nehézségeivel jár, hanem a kényszeres cselekedetek "izzadságszagát" is elkerüli. Az igazi áldozat csak szabad akaratból, tiszta szívből és hátsó szándék nélkül születhet.
És mit adhatok áldozatként oda? Időt, figyelmet, anyagi javakat. De van, amit ezeknél nehezebb feláldozni. Például az elégedetlenséget ("Nem, azért sem azt nézem, mi hiányzik még.") Az elégtételre való elvi jogosultságot ("Nem dehumanizálom azokat, akik ártottak nekem.") A bárminemű fölényt ("Nem, azért sem küldöm el azt a szellemes, épp csak alig vitriolos kommentemet.") A társadalmilag vagy erkölcsileg előnyös szerepet, akár az áldozatszerepet. A jogos igények azonnali behajtását. A kényelmet. Sőt... a nagyravágyást, ami csak a "nagy" és "nemes" jótetteket engedné elismerni. A kemény büszkeséget, ami becsmérlően beszél az apró lemondásokról, jó szándékú "áldozatocskákról".
Ehhez a cikkhez kapcsolódóan tettem fel életem első kérdését a ChatGPT-nek, mert a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Íme a válasz:
"Kinek a kedvéért vagy milyen okból készülnél áldozatra?"
"Ez egy mély és személyes kérdés. Az, hogy kiért vagy miért hozunk áldozatot, gyakran függ az értékrendünktől, az érzelmi kötődéseinktől és a céljainktól. Személy szerint úgy gondolom, hogy az emberek hajlamosak áldozatot hozni azokért, akiket igazán szeretnek, akik fontosak számukra, mint család, barátok, vagy akár közösség. De áldozatot hozhatunk olyan dolgokért is, amik nagyobb célokat szolgálnak, mint például igazság, szabadság vagy a környezet védelme. Te mit gondolsz? Te kiért vagy miért hoznál áldozatot?"
Nem folytattam a beszélgetést, mert eszembe jutott, hogy ha ezt a kérdést Istennek tettem volna fel, vajon mit válaszolt volna... de hát a válasz már régóta ismert. A kereszténység tanítása szerint Isten alászállt a mennyből, emberré lett Jézusban, és feláldozta magát azért, hogy az ember ne legyen többé saját sorsának rabszolgája. Magára vette a világ bűneit, még azokat is, akik a keresztre feszítették. Azt hirdette, hogy szeressük ellenségeinket, és ezt a szeretetet a saját életével példázta.
A ChatGPT az adatokból származó emberi természetet használta fel válaszainak megformálásához, azonban a keresztény tanítások szerint ennél mélyebb és gazdagabb célok elérésére kell törekednünk.
Választhatunk, hogy az isteni ideálokhoz vagy a gépi létezéshez szeretnénk igazodni.
Ez a mondat azért ijesztő, mert az isteni "minta" olykor teljesíthetetlennek tűnik, és amikor a saját kicsi(nyes)ségünket megérezzük, lelombozódunk. De ne tegyük, mert gondolhatunk úgy is erre a törékeny, tökéletlen emberségre, mint lehetőségre: lehetünk többek, mint amit a gép kinéz belőlünk. Hozhatunk áldozatot azokért, akik nem a családi, baráti körünkbe, közösségeinkbe tartoznak. Hozhatunk áldozatot az "áldozatainkért", vagyis azokért, akiket megbántottunk. Azokért, akiknek sértettjei vagyunk. Azokért, akik másoknak ártottak. Hozhatunk áldozatot nem szimpatikus áldozatokért. Ismeretlenekért.
Van lehetőségünk szeretni azokat is, akiket nem szeretünk.
A hálanapló számomra egy igazán értékes eszköz. Nehéz időszakokban – először szakember javaslatára – rendszeresen összegyűjtöttem azokat az önzetlen gesztusokat, amelyek által mások megerősítettek, biztattak és szeretetteljesen támogattak. Emlékszem, amikor elütött egy autó, egy másik kerékpáros, aki tanúja volt a balesetnek, ellátogatott hozzám a kórházba – ezzel az időt és figyelmet áldozta rám. Egy mentálhigiénés szakember is hosszú időn át féláron segített nekem – ezzel a pénzét ajánlotta fel, hogy támogathasson. Ezek a tapasztalatok emlékeztetnek arra, mennyire fontos a közösség és a támogatás a nehéz pillanatokban.
Amikor a kislányom gyógyszeréhez nehezen jutottunk hozzá, egy ismeretlen gyógyszerész önzetlenül szentelte ránk figyelmét. A matektanár, aki a pedagógusi bér többszöröséért is dolgozhatott volna nagyvállalatoknál, mégis rám áldozta idejét és tudását, türelemmel és év végi ajándékcsokival támogatta a fejlődésemet. Nyilvánvaló, hogy a szüleim is évekig, évtizedekig számtalan áldozatot hoztak értem, lemondva saját vágyaikról és gyakran még a szükségleteikről is.
De mi a helyzet azzal a sok apró, ám annál jelentősebb áldozattal, amelyeket észre sem veszek, vagy éppen hogy természetesnek tartok? Gondoljunk csak arra, amikor valaki jogosan reagálhatna ingerülten, de mégis megőrzi a nyugalmát, és kedvességgel szól hozzám. Vagy mikor valaki csendben elvégez egy feladatot helyettem, amit én figyelmetlenül elhanyagoltam, ezzel megkönnyítve a dolgomat. És ott van az a pillanat is, amikor valaki már azelőtt feláll a trolin, hogy én felszállnék, csak azért, mert észrevette, hogy gyerekkel utazom. Ezek a gesztusok talán láthatatlanok, de hatalmas jelentőséggel bírnak az életünkben.
Az, hogy mennyire érezzük magunkat szerethetőnek és szeretve, szoros kapcsolatban áll azzal, milyen mértékben vagyunk képesek és hajlandók észrevenni azokat az áldozatokat, amelyeket mások értünk hoznak. A figyelem és az érzékenység kulcsszerepet játszik abban, hogy értékeljük a körülöttünk lévők szeretetét és támogatását.
Aki igazán szeret, az nem csupán elméletben fejezi ki érzéseit: bízhatunk benne, hogy cselekedetekkel is bizonyítja odaadását. Azonban ahhoz, hogy ez a szeretet valóban célba érjen, a másik félnek is nyitott szívvel kell fogadnia. Isten irántunk érzett szeretete sem válik belső valóságunk részévé, amíg mi magunk nem keressük azt szívből. Nem valami elvont teológiai fogalom rejlik benne, hanem a hétköznapokban, az átlagos emberek rendkívüli odaadásában található. Keresztényként számomra ezek a mindennapi, érzékszerveimmel felfogható áldozatok segítenek megérteni azt az egyedülálló áldozatot, amit néha túl távolinak és megfoghatatlannak érzek: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda..."
