Néha üdítő hatással van a skandináv krimikre, ha a valóság váratlanul beleszól a történetbe.
A 2004-es linköpingi kettős gyilkosság elkövetőjének elfogása a európai kriminalisztika történetében mérföldkőnek számít, hiszen számos új technológiai és nyomozási módszert alkalmaztak a bűncselekmény felderítése során. Az ehhez kapcsolódó Netflix-sorozat viszont más megvilágításba helyezi a történteket. De vajon valóban összhangban áll a valósággal, vagy csupán dramatizálása a már amúgy is különös esetnek? A sorozat igyekszik felfedni a gyilkosság körüli rejtélyeket, ám a kérdés az, hogy mennyire képes hitelesen visszaadni a nyomozás bonyolult részleteit. Míg a valós események izgalma és tragédiája megérdemli a figyelmet, a feldolgozás során sokszor háttérbe szorulhatnak a fontos részletek és a tényleges emberek érzései. A sorozat előnye, hogy képes megragadni a nézők figyelmét, ugyanakkor felmerül a kérdés: elég mélyen ás-e a történet, hogy valódi megértést nyújtson a bűnügy mögötti komplex társadalmi és pszichológiai tényezőkről? A Netflix által bemutatott változat tehát sokkal inkább a dráma és a feszültség fokozására összpontosít, mintsem a valósághűség megőrzésére. Így, bár a gyilkosság maga valóban úttörő jelentőségű, a sorozat e vonatkozása már kérdéses. Az igazság és a fikció határvonalának elmosódása pedig arra figyelmeztet, hogy a nézőknek érdemes kritikusan állniuk hozzá a bemutatott eseményekhez.
Az előző évtized egyebek között a skandi-noir nagy időszakaként vonult be a sorozattörténelembe: egymást érték a borongós északi városokban garázdálkodó brutális gyilkosok és az elnyűtt, jellemzően az életük minden más frontján kudarcot valló, különc nyomozók. Ahogy ez lenni szokott, a skandi-noir (vagy nordic noir) szubzsánernek is saját műfaji kliséi lettek, és a néhány, tényleg stílusteremtő és kiemelkedő darab után elözönlötték a tévéket a középszerű északi krimisorozatok.
Számos külföldi produkció, különösen az angolszász területről érkezők, jelentős inspirációt merítettek a skandináv sorozatok világából. Míg ezek a művek gyakran ügyesen ötvözték az északi stíluselemeket saját kulturális jegyeikkel és műfaji újításokkal, az utóbbi években nehezen találni igazán kiemelkedő északi noir sorozatokat, legyenek azok izlandi, finn vagy svéd alkotások.
Ezeknek a sorozatoknak az egyik legfájóbb hiányossága az lett, hogy csak felszínesen utaltak a társadalmi sajátosságokra vagy problémákra, és nem, vagy csak kis részben foglalkoztak az áldozatok nézőpontjával, őket és gyászoló családtagjaikat inkább valamiféle szükségszerű kellékként kezelve, miközben egyre betegesebb fantáziájú és három lépéssel előre gondolkodó, übermensch elkövetők versenyeztek a nézők figyelméért.
Ha Az áttörés című svéd sorozat egy krimiszerző fantáziájában született volna meg, valószínűleg a linköpingi kettős gyilkosság elkövetője nem állna meg két áldozatnál, hanem tovább folytatná gyilkos tevékenységét. Ekkor a nézők folyamatosan szembesülnének a gyilkos zsenialitásának újabb aspektusaival, esetleg még a pszichológiai mélységekbe is elmerülnének, hogy megértsék, miért vált belőle szörnyeteg. Azonban ez a sorozat, noha bővelkedik a skandináv noir stílusjegyeiben, mégis képes arra, hogy megálljon egy lépésnél. Itt felmerülhetne a "legjobb forgatókönyvíró az élet" közhelye, ami nem teljesen pontos, de tény, hogy a sorozat megóvja a nézőket a klisés és életszerűtlen megoldásoktól, amelyek gyakran elárasztják a krimik világát. Bár Az áttörés sem mentes a mesterkélt történetszálaktól, az alkotók ügyesen ügyeltek arra, hogy a valósághoz hűek maradjanak, így a cselekmény mégis hiteles marad.
