Nosferatu, a klasszikus vámpírfigura, aki a sötétség és a titkok megtestesítője, a mai politikai tájat is érdekes fényben tükrözheti. A politikai vezetők sokszor olyanok, mint a Nosferatu: rejtélyesek, manipulálóak, és képesek a félelem szítására, hogy ha
Száz évvel ezelőtt a németek rejtett vágyait a zsarnokság szimbolizálta, míg napjainkban az önkényurak már nem a rendet hirdetik, hanem a szégyen nélküli élvezeteket.
a társadalom legsötétebb rétegei és a kollektív félelmek megjelenítése nem csupán a művészet, hanem a valóság tükre is volt. A Weimari Köztársaság idején született filmek nem csupán szórakoztatni akarták a közönséget, hanem mélyebb kérdéseket is feszegettek az emberi létről, a hatalomról és a morális határokról. A manipulátorok árnyai és a megszállottak szenvedélyei mind egy közös célt szolgáltak: feltárni a lélek sötét zugait, ahol a bűn és a vágy határvonalai elmosódnak. Ezek a filmek egyfajta tükörként funkcionáltak, ami révén a nézők szembesülhettek a saját félelmeikkel és vágyakkal, miközben a vámpírok és manók szimbolikus alakjai a társadalmi feszültségeket és a belső harcokat testesítették meg. Az összeesküvők és cselszövők jelenléte pedig a politikai zűrzavart és a bizalmatlanság légkörét sugallta, amely a korszak egyik meghatározó jellemzője volt. A felajzott tömegek képe, amely a filmvásznon életre kelt, a közönség pszichéjének mélyrétegeit célozta meg, és azt a kérdést vetette fel: milyen messze vagyunk attól, hogy mi magunk is a sötétség áldozataivá váljunk? A Weimari Köztársaság filmszínházaiban tehát nem csupán a szórakoztatás, hanem a társadalmi reflexió is helyet kapott, ami máig inspirálja a művészeket és gondolkodókat.
A filmteoretikus, Siegfried Kracauer kicsivel a háború után, 1947-ben írta meg monográfiáját (Caligaritól Hitlerig) a korszakról, amit azóta a magyar olvasók is elővesznek időnként.
A húszas évek német filmművészete nem csupán a mozgóképek világában hagyott nyomot, hanem a pszichoanalízis területén is felfigyeltek rá. Sigmund Freud, a tudományág megkerülhetetlen alakja, azt tanította, hogy az álmok szerepe az, hogy megvédjék az alvást a külső zavaró tényezőktől – mintegy „lekötve” figyelmünket, miközben a pihenés állapotában vagyunk. A mindennapi élet során az ember olykor hegyeket mozdít meg, hogy vágyait valóra váltsa, minden akadályt félreállítva és minden követ megfordítva. Azonban álmainkban ezek az akadályok gyakran szinte varázslatos módon eltűnnek, miközben félelmeink bizarr, torz formákban törnek ránk, új értelmet adva a bennünket körülvevő világnak.
Nem véletlenül válhatott a mozi ilyen naggyá az elmúlt száz évben: azokat a vágyainkat, amelyek a hétköznapjainkban betöltetlenek maradnak, a moziban megélhetjük. Akár romantikus, akár szuperhősfilmekről van szó, vagy "komolyabb" társadalmi és közösségi célokról.
Térjünk vissza a Weimari Köztársaság sötét és zűrzavaros időszakába, ahol a filmvásznakon a horrorfilmek és vámpírtörténetek váltak népszerűvé. Ez a különös műfaj iránti vonzalom különös ellentétben állt azzal a valósággal, amelyben az ország a Német Császárság bukása után súlyos krízisekkel küzdött. Az I. világháború elvesztése, a Spartakus-felkelés kudarca és a német kispolgárok makacs ellenállása mind hozzájárult ahhoz, hogy a társadalmi változások lassan, szinte megállíthatatlanul haladjanak. Az emberek tudattalanul keresték azt a vezetőt, aki erős kézzel képes lenne irányítani őket, és kihúzni őket a mélyből, amelyben valóságuk merült. A félelem és a remény keveredett a filmek vásznán, miközben a valóságban a feszültség csak növekedett.
A gazdasági átalakulások, a társadalmi kényszerek és a politikai játszmák nyílt narratívája mögött egy rejtett történet húzódik, amely a német nép belső hajlamait világítja meg. E hajlamok feltárása a német filmművészet segítségével hozzájárulhat ahhoz, hogy mélyebb bepillantást nyerjünk abba, miként tudott Hitler hatalmasra nőni és dominálni a politikai színtéren.
Mindkét film cselekménye ismeretes számunkra – az egyik már egy évszázaddal ezelőtt készült, míg a másik szinte teljesen az elődjére építkezik. A történet középpontjában Thomas Hutter, egy ingatlanvállalkozó ambiciózus asszisztense áll, aki, úgy tűnik, impotens, mivel kerüli a testi kapcsolatokat feleségével. Hutter megbízást kap, hogy utazzon a Kárpátokba, és találkozzon Orlok grófjával, hogy egy üzletet kössön. Az újabb filmben a szexuális feszültség sokkal hangsúlyosabb szerepet kap: Ellen, Hutter felesége, már Hutter érkezése előtt is kifejezi vonzalmát Orlok grófja iránt. A nő vágyai a 20. század eleji hisztérikus nőkéhez hasonlíthatók. Nosferatu, a rémisztő lény, olyan vágyat képvisel, amely messze túlmutat a megszokott, polgári élet keretein. Ellen sóvárgása inkább az őrület és a megszállottság határvonalán egyensúlyozik, mintsem a hagyományos vágyakozás szokványos formáiban megjelenne.
Robert Eggers filmjének befejezése markánsan eltér az 1922-es eredetitől. Ellen önfeláldozó döntést hoz, és szexuális kapcsolatba lép a vámpírral. Amikor pedig felkél a nap, mindketten életükkel fizetnek. A jelentés világos: a hétköznapi, kispolgári élethez való visszatérés csak úgy lehetséges, ha azok, akik kilógnak a normák közül, eltűnnek – ideértve nem csupán Nosferatut, hanem a vágyait követő nőt is. Azonban van egy különösen fontos pillanat is: Thomas éppen abban a kritikus pillanatban érkezik meg a házhoz, amikor Ellen és Nosferatu találkoznak, ami tovább fokozza a drámai feszültséget.
A férj, ez az unalmasan normális életet élő, lehűtött hőfokon élő férfi szinte kérdőn, tanácstalanul mered a párra. Ellen és Nosferatu az egyetlen ebben a világban, akikben megvan a kéjes vágy és az élvezet. Mintha Thomas azon töprengene, mi az, amit lát.
Ha az 1922-es Nosferatu előrevetítette a hitleri Németországot, akkor érdemes elgondolkodni azon, mit kívánt közvetíteni Robert Eggers a kiemelkedő zárójelenetével.
A modern populista politikának nem elhanyagolható része az élvezet. Napjaink autoriter figurái - vagy azok, akiket annak csúfolnak - nem Lenin, Sztálin vagy Hitler nyomdokaiban járnak, és nem is szigort, rendet, katonás fegyelmet árulnak. Az argentin Javier Milei extravagáns gyűléseken láncfűrészt bőgetett azzal a jelszóval, hogy lecsapolja a mocsarat, kiírtja a régi politikai elitet. Donald Trump, az ingatlanmágnásból lett tévés celeb, aki az újságok bulvárrovatának állandó szereplője volt, azzal aratott sikert, hogy szabadszájúbb, nyíltabb, botrányosabb volt, mint az unalmas mainstream politikusok. Úgy is újraválasztották, hogy megvesztegetett egy pornósztárt, és azzal együtt hirdeti kirekesztő szólamait, hogy első felesége cseh, mostani pedig szlovén származású. A világban megszaporodtak a szemtelen, szégyentelen önkényurak, és széles tömegek csüngnek rajtuk.
Elon Musk személyisége azt üzeni, hogy lehetséges a világ leggazdagabb emberének lenni, miközben jelentős politikai hatással bírunk, és mindezt egy tinédzser szellemiségével megélni: videojátékok, ketamin, Twitter és űrutazás – mindez egyetlen életstílusban összpontosul. Ezzel szemben a mérsékelt politikusok, akiket unalmas pingvineknek öltöztetnek, csak tanácstalanul bámulják az élvezetet hajhászó Nosferaturát, aki merészen felrúgja a szabályokat.
