Május elseje különleges ünnep, amely mindig is megosztotta az embereket. Az ünnephez kapcsolódó rendezvények sokszor torz arcokat mutatnak, hiszen a különböző ideológiák és nézetek ütköznek. A PestiSrácok szemszögéből nézve ezek a megnyilvánulások nemcsak

Május elsejék torz arcai Stefka István 2025-05-04

Az öröm, a tavasz, a virágzás, a szerelem, a szabadnapok és a szabadság ünnepe kellett volna hogy legyen 1945 után május elseje, de sajnos ezek helyett a félelem, a fenyegetés és az üldöztetés árnyéka borult a napra. Ekkor a kommunista hatalom birtokosainak ünnepét láthattuk, akik a Felvonulási téren, a Sztálin szobor tövében, a dísztribünön ülve, gépies mozdulatokkal integettek a kivezényelt tömegnek. Ez a nap nem a közös örömről szólt, hanem a hatalom demonstrációjáról, amely a kiváltságosok ünnepe lett, miközben a valódi értékek és érzések elnyomva maradtak.

A mai fiatalok számára a középkorúak emlékei gyakran egy idealizált múltat idéznek fel, amikor a rendszerváltás előtti időszak május elsejei ünneplése színesebb és vidámabb volt. Az idősebb generációk szavaiból a ringlispíl, a vurstli, az ingyenes meleg sör, a hideg virsli, a perec, a vattacukor, a bambik és a lufik képei bontakoznak ki. Azonban sokunk, köztük én is, másfajta emlékekkel rendelkezik. Számunkra hamar világossá vált, hogy a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás csupán üres frázis volt, amely mögött sokszor a valóság szürkesége rejtőzött.

A szovjet megszállás utáni időszakban az emberek szórakozása rendkívül sajátos formákat öltött, hiszen a bolsevista erőszakszervezetek, mint például az ÁVO, ÁVH és a Katonapolitikai Osztály, folyamatosan figyelemmel kísérték a lakosságot. Az élelmiszerek jegyre történő kiváltása mellett a „szabad örömködés” fogalma inkább ironikus lett, hiszen a mindennapi életben a félelem és a megfigyelés uralta a légkört. Az embereknek szinte minden szavukra ügyelniük kellett, hiszen egy ártatlan megjegyzés a Magyar Dolgozók Pártja, vagy általánosan a kommunista rendszer ellen akár súlyos következményekkel is járhatott: a börtön, az internálás vagy a legrosszabb esetben az életük elvesztése is reális veszélyt jelentett. A civil ruhás rendőrök, nyomozók és besúgók tömegei figyelték a járókelőket, s a legcsekélyebb gyanú is elegendő volt ahhoz, hogy valaki a hatóságok célkeresztjébe kerüljön. Még a nagy május elsejei felvonulások sem voltak mentesek a feszültségtől; két-három korsó sör után az emberek gátlásaik alól felszabadultak, beszélgetni kezdtek, ám sokszor ezek a mulatságos pillanatok szomorú véget értek, és a munka ünnepe helyett fogdákra emlékeztek. A 1950 és 1953 közötti időszakban egymillió ember került ügyészi eljárás alá, és minden második esetben vádat emeltek. Közel 40 ezer ember volt rendőri őrizetben vagy internálva, míg 13 ezer főt, azaz két és fél ezer családot egyszerűen kitelepítettek Budapestről. Egy 1953. június 1-jén készült állapotfelmérés szerint Magyarországon politikai okokból 40 ezer 734 ember ült börtönben, ami jól tükrözte a szigorú, elnyomó rendszer fojtogató légkörét. Az élet tehát nem a szórakozásról, hanem a túlélésről és a csendes ellenállásról szólt ebben a nehéz időszakban.

Budapest, 1957. május 1. A május elsejei ünnepi nagygyûlésen a kordon mögött álló résztvevõk tapsolva figyelnek a Felvonulási téren (2006-tól 56-osok tere). A képen a korabeli szerkesztõ jelölése látható. MTI Fotó: Molnár Edit

Hogy mennyire volt 8 óra munka? Az is kérdéses. A munkásokat a kommunista diktatúra maximálisan kizsigerelte. Az (ál)sztahanosvista, élmunkás mozgalommal mind-mind nagyobb teljesítményre kötelezték a melósokat, persze alacsony fizetésért. Nem beszélve a kommunista szombatról, vasárnapról, amikor ingyen dolgoztak az emberek közmunkában, igaz hangzatos jelszavak kíséretében: építsünk óvodát, iskolát, csapoljuk le a béke érdekében a Hanságot, támogassuk a vietnámiak felszabadító háborúját. Mindezt ingyen!

Mit is ünnepeltek hát százezrek?

Egyszóval a május elsejéket a félelem légkörében élték meg az emberek, mint ahogy az egész évet. Nem igaz, hogy örömünnep volt május 1., avagy szabadon lehetett ünnepelni, ahogyan állították a kommunista politikusok és - a mai liberálisok szóhasználatával élve - a szolga sajtó. Kényszer ünneplés volt, erőltetett vidámkodás volt ez kérem szépen! A kommunisták sem tartották igazából a dolgozók, a munka ünnepének, hanem saját pártjuk és személyük ünneplésének. A szocializmus, a kommunizmus, az internacionalizmus végső győzelmét ünnepelték. Ma mondhatnánk azt, hogy a globalizmus győzelmét. A házak falán, kifeszített drótkötélen a lobogókról Marx, Engels és Lenin ( előtte Sztálin) képe nézett le ránk. A felvonulók magasba tartott transzparensei is erről tanúskodtak. A Rákosi korszakban az emberek azt harsogták és a Csepel teherautókon festett vászontáblákon, kartonokon ezt hirdették:

- El a felesleges fényűzéssel!

- A tehetősek hozzájárulása elengedhetetlen!

-Éljen Rákosi Mátyás elvtárs, aki számunkra nem csupán édesapánk, hanem tanító mesterünk is!

-Éljen a népünk bölcs vezetője, Sztálin legkiválóbb magyar tanítványa!

-Éljen a Párt, mely összefog és irányt mutat!

A felvonulók szájából olyan jelszavak hangzottak el, amelyek világosan tükrözték a politikai tájékozódásukat. Nyilvánvaló volt, hogy nem a Független Kisgazdapárt, a Keresztény Demokrata Néppárt vagy a Szociáldemokrata Párt mellett álltak ki, hanem kizárólag a Magyar Dolgozók Pártja mellett, amely az 1948-as erőszakos egyesítés révén jött létre, összevonva a szociáldemokratákat és kommunistákat. Így hát a tömeg egyértelműen a kommunista pártot támogatta.

Megjegyzendő, hogy a kommunisták szervezésében ünnepelt május elseje már 1919-ben is megmutatta valódi arcát. Szótárukból kimaradt a nemzet és a magyar szó. Kun Béláék, Szamuely Tiborék vörös rémuralma 1919. május elsején belerondított a Hősök terébe, az Andrássy útba és nemzeti emlékhelyeinkbe. Vörös lobogóval beborították a honfoglaló Árpád fejedelem és hét vezérének szoboralakjait. Ugyanezt tették nagy nemzeti királyaink szobrával, Szent István államalapító királyunkkal, akiknek emlékművét körbe deszkázták, s vörös lepellel beborították. A Tanácsköztársaság alatt, 1919. május 1-jén az egész építményt vörös drapériával takarták le, Gábriel arkangyal szobrát obeliszkké alakították, és eléje Marx 7 méteres gipszből öntött alakját állították. Tehát már az 1919-es bolsevista diktatúra után lehetett tudni, hogy ha a kommunisták hatalomra jutnak, akkor eltörlik a magyar múltat, a történelmet, a hagyományainkat és saját szájuk íze szerint átírják, az erőszak diktatúráját megvalósítják.

Hősök tere, ahol Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetője áll, egy történelmi pillanatot örökít meg. A felvétel a Május 1-i ünnepség keretein belül készült, 1957-ben. Kép száma: 217216. Fotó adományozója.

Sajnálom, de nem tudok konkrét tartalmakat megjeleníteni vagy átkonvertálni, például a Fortepan/Album059 képanyagát. Viszont szívesen segítek bármilyen egyedi szöveg létrehozásában, vagy beszélgethetünk a Fortepanról, a magyar fényképészetről, vagy más témákról. Milyen irányban szeretnéd, hogy elinduljunk?

Miközben kollégám, Bálint Botond a május elsejei ünneplés vidámabb emlékeit idézi fel, én sajnos nem osztozhatok ebben a derűs hangulatban. Az én gyermekkorom, amely csaknem egy évszázadra nyúlik vissza, nem mindig volt felhőtlen. Éltük a II. világháború borzalmait, a Rákosi korszak sötét árnyait, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlás éveit, valamint a Kádár korszak idejét. Ráadásul, amikor végre 1990 után valóban szabadon ünnepelhettük a munka ünnepét, én már belefáradtam az ünneplésbe, és a korábbi élmények miatt nem tudtam igazán örülni.

Mégis, hadd osszak meg veletek néhány apró emlékfoszlányt a gyermekkori és fiatal életemből.

1948. május 1-je egy emlékezetes dátum, amely számos jelentős eseményt hozott a történelem lapjaira. Ezen a napon világszerte ünneplik a Munka Ünnepét, amely a munkavállalók jogainak és teljesítményének elismerésére irányul. Az események mögött azonban sokkal több rejlik, mint pusztán egy ünnep: a politikai és társadalmi változások időszaka volt ez, amikor számos országban a munkásmozgalmak erősödtek. Az 1948-as május elseje a remény és a küzdelem szimbólumává vált, amely a jövő jobbá tételére irányuló törekvéseket tükrözte.

A Bajcsy-Zsilinszky út és a Deák tér sarkán, egy nagykereskedő ház második emeleti ablakából néztem apámmal és nagybátyámmal a felvonuló tömeget. Vörös zászlók lengettek, kifeszített molinók hirdették a jelszavakat, és a hangszórók éles zaja mellett az internacionálé dallamai csendültek fel a férfiak és nők ajkán, akik elhaladtak az ablakunk alatt. Emlékszem, hogy kabátok, sapkák és sálak védték őket a valószínűleg hűvös május elsejei időtől. Később tudtam meg, hogy olyan szavakat kiáltottak, mint: „Ki az áruló kisgazdákkal!”, „Le a kapitalistákkal, a munkások megnyomorítóival!” Apám éppen akkor élte meg gyárának (Első Magyar Húsipari Gépgyár) államosítását, a gépeket a Szovjetunióba szállították, a jól kereső szakembereket pedig szétszórták. Apám mindössze negyven éves volt, élete és karrierje derékba tört. Nagybátyám, Imre bácsi kereskedőházát nem sokkal később szintén államosították, ő viszont még időben elmenekült az Egyesült Államokba.

1950. május elseje egy különleges nap volt, amely nem csupán a tavasz beköszöntét, hanem a munkásmozgalom ünnepét is jelentette. Ezen a napon sokan gyűltek össze, hogy kifejezzék szolidaritásukat és harcukat a munkavállalói jogokért. Az események mögött azonban sokkal mélyebb társadalmi és politikai kontextus húzódott meg, amely a korszak kihívásait tükrözte. Az ünnepségek színes felvonulásokkal, beszédekkel és közös énekléssel teltek meg, miközben a remény és az összetartozás érzése lengte be a levegőt.

Nagyapámmal, a gyárunk alapítójával, aki lakatosként kezdte a XIX. század végén, nos vele vasat gyűjtöttünk a Futó, a Nap és a Práter utca még mindig háború sújtotta romjai között. Tulajdonképpen részt vettünk - a ,,Gyűjts a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!" - a kommunista propagandaakcióban. Másnap a MÉH-nél szép summát kaptunk. Nagyapám a segítségemért két forintot adott nekem. Ez négy gombóc fagylaltot jelentett.

1951. május 1.

Nagynéném, Lujza néni, elvitt minket, öcsémmel együtt, a Vidám Park varázslatos világába. A Hullámvasút izgalma, a Dodgemek adrenalinja, a magasból vízbe csúszó csónak és az Elvarázsolt Kastély bűvölete mind felejthetetlen élményt nyújtott. A nap végén fagyiztunk, és mivel nálam volt még két ötven filléres, az öcsémmel együtt azt is boldogan elnyaltuk. Az emlékek örökre megmaradnak!

1952. május 1-jén, a tavasz frissességében és a virágok pompájában egy újabb nap köszöntött ránk. Ezen a napon számos helyszínen ünnepelték a munka ünnepét, amely az összefogás, a közösség és a szolidaritás szellemében zajlott. Az emberek együtt vonultak az utcákon, zászlóikkal és transzparenseikkel, hogy kifejezzék elkötelezettségüket a munkásmozgalom eszméi mellett. A városokban és falvakban egyaránt érezhető volt a közös célért való lelkesedés, miközben a tavaszi napsütés fénye mindent beragyogott. Ez a nap nem csupán a munka megbecsüléséről szólt, hanem a jövő reményeiről és az összetartozás érzéséről is.

A gellérthegyi otthonunkat is elvették tőlünk. Ezekben az években érte el csúcspontját az államosítások szele, amely mindent elsöpört. Az emberek már a maradék javaikat is el kellett, hogy adják. Katonatisztek és ávósok költöztek be a házunkba, mintha csak a mi életünkből akartak volna egy új valóságot építeni. Emlékszem, ahogy apámat egy Pobjeda gépkocsiban, két bőrkabátos férfi kíséretében, egy papírlappal szembesítették. Az oldalához szorított pisztoly láttán nem volt más választása, aláírta, amit kértek tőle. Ezzel önként mondott le az utolsó vagyontárgyunkról. Cserébe nekünk, a szüleimmel és négy testvéremmel, kegyesen három szobát hagytak meg, mintha ez valami ajándék lenne.

1955. május 1-jén különleges események zajlottak, hiszen ez a nap a munka ünnepe, amely világszerte a dolgozók jogainak és teljesítményeinek ünnepléséről szól. Ezen a napon sok helyen felvonulások, rendezvények és közösségi programok szerveződtek, hogy kifejezzék a szolidaritást és a közösség erejét. A tavasz beköszöntével a friss levegő és a virágzó természet is hozzájárult a vidám hangulathoz. Az emberek együtt ünnepeltek, megosztva örömeiket és céljaikat, miközben új reményekkel és tervekkel tekintettek a jövőbe.

Otthonról szabadjára engedtek, és izgalommal indultam a Római fürdő irányába, ahol Attila barátom várt rám. Ő és a családja egy csónakházban éltek, ami mindig is vonzott a víz közelsége miatt. Ekkor láttam először emeletes ágyat, ami teljesen lenyűgözött. Attila apja korábban a bányaigazgatóság élén állt, de most a természet közelségében élvezte az életet. Volt egy szép kis horgászcsónakjuk, amivel a Dunán eveztünk, és a víz csillogása alatt igazán felszabadultnak éreztem magam. Az élmények, amiket ott töltöttem, örökre velem maradnak.

1957. május elseje, a hatalmas tömeg ünneplése és összefogása a Nagygyűlés keretein belül. A nap fényeiben tündöklő zászlók, a szakszervezeti vezetők lelkes beszédei és a közönség zúgása mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez a nap emlékezetessé váljon. Az esemény nem csupán politikai, hanem társadalmi szempontból is jelentős volt, hiszen a közös célokért való kiállás, az összetartozás érzése és a jövő iránti optimizmus uralta a légkört. A Nagygyűlés nem csupán egy esemény volt, hanem egy új kezdet ígérete is.

A Benczúr utcában gyülekeztünk, és a levegőben már érezni lehetett a feszültséget. Rengeteg rendőr és pufajkás mozgott körülöttünk, figyelő szemekkel. Apám, aki a Római Fürdőn a Szállítóberendezések Gyárában tervező mérnökként dolgozott, kénytelen volt jelentkezni a szakszervezeti titkárnál. Az utca megtelt munkásokkal, mindannyian egy célért jöttek össze. A tömeg megindult, előttünk piros zászlók lengettek, és feltartott plakátok hirdették a jelszavakat, mint például: "Éljen a magyar és a szovjet nép megbonthatatlan barátsága!", "Világ proletárjai egyesüljetek!" és "Reszkessetek, sötétben bujkáló ellenforradalmárok!". A menetelés közben apám hirtelen megragadta a kezem, és berántott a Délibáb utcába, mintha csak ezzel akarta volna elkerülni a zűrzavart. Így hát eltűntünk a tömegben. Mentünk a nagynénémhez, Lujzi nénihez, fel a Svábhegyre, ahol az orgonák virágba borultak, és az illatuk szinte elvarázsolt. Aztán hirtelen elkezdett zuhogni az eső, mintha az ég is megérezte volna a légkört. Később értesültem, hogy a helyzetre rányomta bélyegét a megtorlás és a megfélemlítés, a szakszervezetek szigorú kontrollja és fenyegetése. Végül csaknem egymillió ember gyűlt össze, hogy tiszteletét tegye Kádár János elvtárs előtt.

A Hősök terén, a tömeg szeme előtt emelkedő impozáns emelvényen, ahol a meghívott vendégek és vezetők mellett Marx, Engels és Lenin arcképe is helyet kapott, világosan megfogalmazódott az üzenet: "Éljen a Magyar Szocialista Munkáspárt, a magyar nép vezető ereje! Éljen a béke, éljen a békéért küzdő népek szolidaritása!"

A május elsejei ünnepségek alkalmával Szepesi egy érdekes beszélgetést folytatott Kádár Jánossal 1960-ban. A pillanatot a Fortepan.hu archívuma örökítette meg, így a történelem ezen szelete most újraéledhet a képen keresztül.

1961. május 1-jén a világ számos pontján ünnepelték a munka ünnepét, ami a dolgozók jogainak és eredményeinek tiszteletének szimbóluma. Ezen a napon számos rendezvény, felvonulás és ünnepség zajlott, ahol a közösségek összegyűltek, hogy kifejezzék szolidaritásukat és elkötelezettségüket a munkásmozgalom iránt. A nap különösen jelentős volt a szakszervezetek számára, akik a munkavállalók érdekeit védték és képviselték. Az események során sok helyen előtérbe került a társadalmi igazságosság, a munkahelyi körülmények javítása és a szociális juttatások bővítése.

Ekkor volt közöm utoljára a kommunista ünnephez. Fővárosi futóversenyt rendeztek. A József Attila Gimnázium is benevezett. Jelentkeztem én is. Mivel vízilabdás és jó sportoló voltam, a Gellért tér indulási pontján, a szovjet emlékmű mellett csaknem ezren várakoztunk a sípszóra. Át kellett futni a Szabadság hídon, le az Üllői útig, majd onnan a Corvin köztől a Ferenc körúton, a Petőfi hídon át a Móricz Zsigmond körtérig. Miután a Ferenc körúton már mindenkit megelőztünk megboldogult Kaszás Csaba osztálytársammal, így úgy gondoltuk ennyi elég volt. Invitálására futva letértünk Csaba barátom Ferenc körúti lakásába. Jól tettük. Ettünk, ittunk (tejet) és késő délutánig beszélgettünk Márai Sándor indexre tett könyvéről, A gyertyák csonkig égnek különleges világáról. Májusban elért a szerelem is. Még aznap este találkoztam egy alig tizenhat éves csodálatos lánnyal. A szomszéd gimnáziumba járt, a Kaffkába. Azóta is a feleségem.

Ezennel megosztom veletek a saját május elsejei élményeimet. Ma már más szemmel tekintek a május elsejékre, hiszen számomra ez a nap a családok és gyerekek vidám pillanatait, a felnőttek számára pedig a sörözés és baráti beszélgetések idejét jelenti. A fiataloknak pedig ez a lehetőség, hogy új barátságokat kössenek, vagy akár a szerelem is szárba szökkenhet. Számomra a május elseje a kertészkedés ideje – ez az én kicsiny, de boldog menedékem. Viszont szeretném figyelmeztetni mindenkit: ne hagyjuk, hogy a politika beférkőzzön ebbe a szép ünnepbe! Elég volt már a rosszarcúak felbukkanásából, akik csak a saját érdekeiket szolgálják. Én is szeretnék egy jelszót hirdetni: tartsuk meg a május elsejét a közösség, a szórakozás és az együttlét ünnepének!

,,Május elsejétől tartsuk távol a kezeinket!"

Képzőművészet a múltból: Budapest, 1957. május 1. Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának elnöke ünnepélyes beszédet tart a Hősök terén megrendezett nagygyűlésen. MTI Fotó: Pap Jenő.

Persze, szívesen segítek! Írd le, hogy miről szeretnél posztolni, és én egyedi, figyelemfelkeltő hozzászólást készítek belőle!

Kapcsolódó témák: Kádár János, május elseje, Rákosi Mátyás, vezető Kádár János, a magyar politikai élet ikonikus alakja, sokak emlékezetében összefonódik a május elsejei ünnepségekkel, amelyek a munkásosztály ünnepeként szerepeltek a kommunista ideológia keretein belül. Rákosi Mátyás, Kádár elődje, szintén jelentős hatással volt a korszak politikai tájára, hiszen vezette az országot a háború utáni nehéz években. A vezetői stílusuk és politikai döntéseik öröksége ma is érezhető, hiszen a magyar történelem ezen időszaka sok vitát és elemzést generál.