Apróra zúzott kiscsirkék, levágott farkú, falhoz csapkodott kismalacok, megkínzott tehenek: hány állat életébe kerül még az emberi fejlődés?

A szélsőségek korát éljük. Egyre többen szólalnak fel az állatok védelmében (Joaquin Phoenix például ennek szentelte az Oscar-díj-átadón mondott beszédét 2020-ban, amivel felrobbantotta az internetet), egyre népszerűbbek az állatvédő és vegán mozgalmak, a törvény egyre nagyobb szigorral lép fel az állatkínzás ellen. Közben viszont soha nem látott mértékben használunk fel és ki állatokat a nagyipari állattartásban, a vadvilág egyre gyorsabb ütemben pusztul, óránként tűnik el egy újabb faj a Földről. Noha egyre többször halljuk, hogy "a kutya az új gyerek", még mindig előfordul, hogy le kell vágni őket a nyakukba nőtt láncról. És még mindig élve nyúznak meg állatokat a bundájukért. Miért alakult így ember és állat viszonya? Kapjanak jogokat az állatok? Miért állatkínzás az, ha lelövünk egy macskát, de nem az, ha malacok és csirkék milliárdjait csonkítjuk meg? Állatvédőket, állatvédelemmel foglalkozó jogászt, a húsipar szereplőit kerestük meg, beszéltünk filozófussal és egy egykori sertéstelep vezetőjével is, hogy megtudjuk, milyen ma az állatok helyzete a valóságban. Röviden: rossz. És sosem volt jó igazán. Ez itt a WMN XL, és benne Iliás-Nagy Katalin nagy riportja az Újraolvasóban.

"Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik."

(Mahatma Gandhi)

A tejesdobozon vígan legelésző tehenek, a mesefilmben a farmon elégedetten dagonyázó sertés, a természetfilmekben a vadon burjánzó faunája - ilyen képek élnek a fejünkben az állatvilágról, vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk: ilyen képeket tartanak életben bennünk. Ezért is sokkolnak újra és újra az olvadó sarkvidéken éhező jegesmedvékről, az erdőtűzben fuldokló őzekről vagy az állattenyésztő telepeken senyvedő lényekről készült felvételek. És éppen ezért fontos azoknak az embereknek a munkássága, akik újra és újra felhívják a figyelmünket az állatok helyzetére és az állatjogokra.

Richard D. Ryder angol író, pszichológus, állatjogi aktivista 1975-ben megjelent, A tudomány áldozatai című művében mutatta be, hogyan gyötri az ember az állatokat a tudomány nevében a különböző kísérletek során. Könyvében vegyszerekkel megvakított nyulak, az agyukba helyezett elektródákkal manipulált macskák, sugárfertőzésnek kitett egerek, lelkileg megtört kutyák és majmok képei és történetei sokkolták az olvasókat. Kiderült, hogy az állatkísérletek nagy része még csak nem is gyógyászati célból történt (egyesek szerint az is kérdéses, hogy akkor rendben volnának-e), hanem a hadi- és a kozmetikai ipar, valamint különböző vegyianyag-gyártó cégek számára.

A toxikológiai vizsgálatok során számos állatot használtak fel, akiket különféle (nem minden esetben emberi fogyasztásra biztonságos) anyagokkal kényszerítettek próbákra, mindezt azért, hogy újabb termékek kerülhessenek a piacra.

Peter Singer ausztrál filozófus, a Princeton és a Melbourne-i Egyetem tanára, 1975-ben publikálta Az állatok felszabadítása című könyvét. Ebben a művében filozófiai érvekkel támasztotta alá az egyenlő bánásmód elvét. Singer a nyilvánosan elérhető adatokra támaszkodva, objektíven tárta fel a modern nagyipari állattartás módszereit. Rávilágított arra, hogy az állatok hogyan vesztették el helyüket a világban, és váltak puszta eszközökké, amelyek olcsó takarmányt alakítanak át hússá, tojássá és tejjé, miközben szörnyű körülmények között, szenvedéssel teli, rövid életet élnek.

Desmond Morris, a neves angol zoológus és etológus, 1989-ben megjelent Az állati jogok szerződése című művében számos példán keresztül világít rá arra, hogyan sértette meg az ember az állatokkal kötött ígéreteit. A bikaviadaloktól az állatkerteken át egészen a haszonállattartásig bemutatja, hogyan alakult át az ember a történelem folyamán más élőlények zsarnokává. Morris hangsúlyozza, hogy sürgető szükség van a gyökeres változtatásokra az ember és az állatok közötti kapcsolatban.

A több évtizedes küzdelemnek köszönhetően egyre nagyobb figyelem irányult az állatjóllétre, a világ boldogabb felén egyre szigorodtak az állatvédelmi előírások.

Aztán 2018-ban robbant az Uralom című Ausztráliában forgatott film. Az alkotók rejtett kamerás felvételek segítségével mutatták meg: a nagyipari állattartásban élőlények soha nem látott tömegeit sanyargatjuk egyre válogatottabb módszerekkel. Megtörtént a kizsákmányolás tökélyre fejlesztése.

Yuval Noah Harari izraeli történész nézetei szerint a közvélemény tévesen véli, hogy az emberiség valaha is harmóniában élt volna a természettel. Valójában az emberi tevékenység már a kezdetek óta a környezet pusztításához vezetett. Ahogy Harari megfogalmazza: "Összességében a Sapiens körülbelül 50 százalékkal csökkentette bolygónk nagytestű szárazföldi emlőseinek számát, mielőtt egyáltalán megkezdte volna az első búzatábla művelését..."

És miközben egyes fajokat tömegtermékké tettünk, addig az élővilág másik fele szépen lassan eltűnt. Az izraeli Weizmann Institute of Science tudósainak 2023-ban megjelent tanulmánya (The Global Biomass of Wild Mammals; A vadon élő emlősök globális biomasszája) szerint a ma vadon élő szárazföldi emlősök össztömege 22 millió tonna, az emberiség viszont nagyjából 390 millió tonnát nyom, míg a háziasított fajok, mint például a juh és a szarvasmarha, 630 millió tonnát. Csak a sertés biomasszája közel kétszerese az összes vadon élő szárazföldi emlősének.

Manapság a nagyobb testű állatok több mint 90 százaléka a háziállatok körébe sorolható.

A becslések alapján évente körülbelül 100 milliárd állat életét oltják ki a hús- és egyéb állati termékek iránti kereslet következtében, ami napi több száz millió egyedet jelent. Ezen állatok jelentős része szűk ketrecekben vagy zárt hangárokban él, ahol műanyag vagy beton rácspadlón kénytelen tölteni mindennapjait. Utódaikat gyakran elválasztják tőlük, és életük során csupán egyszer tapasztalják meg a napfény melegét: amikor a vágóhídra szállítják őket.

Peter Singer szerint az állatok száma és szenvedésük mértéke alapján ez az egyik legfontosabb etikai kihívás, amellyel napjainkban foglalkoznunk kell, és sürgős megoldásra szorul.

Ha mindehhez hozzászámítjuk azokat az állatokat is, akiket az emberi tevékenységek során használnak - mint például a cirkuszokban megalázott, hobbiként üldözött, teherhordásra kényszerített, prémjéért megöltek, és a Cruelty Free International becslései szerint évente körülbelül 200 millió kísérleti célra felhasznált állat - akkor egyértelművé válik, miért elengedhetetlen az állati jogokkal való foglalkozás. Azok, akik azt hiszik, hogy ez csupán néhány "állatbolond" aggálya, súlyosan tévednek. Az állatok szenvedése nem csupán egy marginális kérdés, hanem társadalmi felelősségvállalásunk kulcsfontosságú része.

Amit ma magunk körül látunk, a letarolt erdők, a felégetett legelők, az eltűnő fajok és a megkínzott állatok, mind ugyanannak a betegségnek a tünetei, az emberiség eddigi rossz működési módjának a kicsúcsosodása.

Bár az állatjogok vagy az állatok jogainak kérdése gyakran terítékre kerül, a valóság az, hogy jelenleg egyetlen ország sem rendelkezik valódi jogokkal az állatok számára. Sokan már magát a gondolatot is furcsának találják, de ennek ellenére Európában (elméletben) kedvezőbb fordulatok látszanak kibontakozni.

A hazai állatvédelem iránti növekvő érdeklődést jól tükrözi, hogy 2021-ben megalakult a Nemzeti Állatvédelmi Tanács, valamint hogy állatvédelmi nemzeti konzultációt is indítottak. E konzultáció során olyan fontos kérdéseket tettek fel, mint például, hogy a válaszadók egyetértenek-e azzal, hogy az állatmenhelyek támogatást kapjanak, vagy hogy mennyire lényeges a gyerekek felelős állattartásra való nevelése. Ovádi Péter, az állatvédelemért felelős kormánybiztos, a kérdésünkre adott válaszában elmondta, hogy az ő munkájukat egy alapos helyzetelemzéssel kezdték, és már a hazai viszonyok között is jelentős eltéréseket tapasztaltak. Egy tanyán élő csirke problémái teljesen mások, mint egy városi kutyáé. Noha egyik állatnak sincsenek konkrét jogai, az állatvédelmi törvény mindkét helyzetet igyekszik figyelembe venni és szabályozni.

A magyar jogszabályok értelmében az állatok klasszikus értelemben nem rendelkeznek jogokkal, vagyis jogképtelenek. Ez azt jelenti, hogy nem lehetnek jogok és kötelezettségek alanyai. Ovádi Péter kifejti, hogy az állatok sajátos természetüknél fogva nem képesek képviselni saját érdekeiket. Azonban az 1998-as állatvédelmi törvény és más vonatkozó jogszabályok világosan megfogalmazzák, hogy az állatok érző lények, akik képesek szenvedni és örülni. Ennek megfelelően biztosítani kell számukra a félelem, szenvedés, éhség és szomjúság nélküli életet, védelmet kell nyújtanunk a sérülésektől, betegségektől, kényelmetlenségtől és fájdalomtól.

Tiszteletben tartásuk, jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége. Ezek olyan dolgok, amikről az ember tud gondoskodni. Az állat nem tud a saját ügyében eljárni. A magyar nyelv nagyon találó, egy emberi társ kell ahhoz, hogy mindez megvalósuljon."

Bár a jelenlegi helyzet azt tükrözi, hogy egyes dolgok még nem léteznek, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme vitát folytatni róluk, és hogy a jövőben ne alakulhatnának át a körülmények. Számos példa szolgál arra, hogy a társadalom miként változott meg az idő múlásával, mint ahogyan a feketék és a nők jogainak kérdése is mutatja. Gondoljunk csak Mary Wollstonecraft 1792-es művére, a "A nők jogainak követelése" című könyvre, amelyet sokan abban az időben nevetségesnek ítéltek. Thomas Taylor, a cambridge-i filozófus, provokatívan így kérdezte: "Ha az egyenlőség eszméje a nőkre vonatkozik, akkor mi következik? Az állatok egyenlősége?" Ez a kérdés ma is releváns, és rávilágít arra, hogy a társadalmi normák folyamatosan fejlődnek és átalakulnak.

Az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága az 1857-es Dred Scott-döntésében így fogalmazott: a fekete emberektől "mint alárendelt és alacsonyabb rendű lények azon osztályától" vonták meg az állampolgári jogokat, "melyet az uralkodó faj leigázott..." (további részletekért lásd Christopher Stone "Legyenek-e a fáknak jogaik? A természeti tárgyak törvényes jogai felé" című esszéjét).

1821-ben Richard Martin, Galway parlamenti képviselője és ír földbirtokos, törvényjavaslatot terjesztett elő a lovak bántalmazásának megakadályozására. E javaslat kapcsán egyik képviselőtársa szellemesen felvetette, hogy a szamarak és akár a macskák védelméről is gondoskodni kellene. A parlamenti teremben ekkor olyan hatalmas nevetés tört ki, hogy szinte lehetetlenné vált az ülés folytatása.

Elsőre talán meglepőnek tűnik, de az elmúlt évtizedekben, sőt évszázadokban, jogászok, filozófusok és politikai gondolkodók számos vitát folytattak arról, hogy az állatok jogosultak-e jogokra. Ha igen, akkor milyen formában, ha nem, miért nem, és hogyan módosulhatnának a meglévő jogszabályok, hogy javuljon az állatok helyzete. Hiszen a gyermekek és a fogyatékos emberek sem képesek saját érdekeiket képviselni, mégis rendelkeznek jogokkal.

A jelenlegi jogi keretek között az emberek jogai vannak, de jogilag bármilyen entitás jogképessé válhat, még ha nem is élőlény. Például a vállalatok jogi személyekként szintén élvezik ezt a státuszt. Azonban az, hogy valaki vagy valami jogképes, nem jelenti automatikusan, hogy képes is megvédeni saját érdekeit. Ezért szükség van egy jogi képviselőre, aki képes képviselni őt. Erre jó példa az új-zélandi Whanganui folyó, amelyet jogképessé nyilvánítottak – mondja Kajó Cecília, az állatvédelem területén dolgozó jogász és a Bojtár Telefonos Állatvédelmi Jogsegélyszolgálat Egyesület titkára. – Ha az állatok jogképességet nyernének, az valódi áttörést jelentene, és a rabszolga-felszabadításhoz hasonlítható lenne.

A jogász véleménye szerint egy ilyen átalakulás váratlan helyzeteket generálhat, mivel az állatok érdekei nem mindig fedik le a gazdáik vagy tulajdonosaik szándékait. Amennyiben egy folyó vagy erdő jogi személyiséget kapna, lehetősége nyílna arra, hogy jogi úton lépjen fel az állammal szemben, amely ezt a státuszt biztosította számára, így képviselői keresetet indíthatnának.

Ennek ellenére még mindig távol vagyunk ettől.

Jelenleg az állatok, akik élőlények, a jog szerint nem minősülnek dolognak, de a dolgokra vonatkozó szabályokat kell rájuk alkalmazni, tulajdonjog tárgyai. Annyiban különböznek a dolgoktól, hogy az állatvédelmi jogszabályokban rögzített elvárások alapján különleges védelem rendelkezése alá esnek. Az viszont nem is kérdés, hogy az állatok az embernek alávetett lények, az embernek korlátlan rendelkezési joga van felettük.

Az állatokat érintő jogi szabályozás alapvetően a polgári törvénykönyv keretein belül található, amely hangsúlyozza, hogy az élőlényekre a tárgyakra vonatkozó normákat kell alkalmazni, ugyanakkor vannak kivételek is. Ezt a helyzetet egy skálaként érdemes elképzelni: az állatok egy fokkal többek annál, mint csupán tárgyak, de még mindig távol állnak az emberi lényektől - magyarázza Kajó Cecília. - Míg egy kanapét szabadon eltávolíthatok, addig ez az állatok esetében nem igaz; bár sokan ezt megteszik, ami jogi értelemben bűncselekménynek számít. Az állam elismeri, hogy az élő állatok minőségi szempontból eltérnek egy egyszerű cipőtől, és ennek megfelelően összetettebb védelmet nyújtanak számukra. Ugyanakkor az állattartóktól elvárt jogi kötelezettségek gyakran annyira minimálisak, hogy sokan úgy érzik, ha valaki már ezeket sem képes betartani, akkor talán jobb, ha nem is tart állatot.

Az állatok védelmét és kíméletét szolgáló jogszabályok értelmében az állattartóknak a felelősségteljes gazdálkodás elveit kell követniük. Ez magában foglalja, hogy az állatok fajának és fajtájának megfelelő, valamint élettani igényeiket kielégítő körülményeket biztosítsanak számukra. Az állatkínzás olyan cselekedet, amely az állat számára szükségtelen, fájdalmas bántalmazást jelent, továbbá olyan beavatkozásokat vagy bánásmódot, amelyek tartós félelemhez vagy egészségi problémákhoz vezethetnek. Az állatok jólétének biztosítása tehát nemcsak etikai kötelezettség, hanem jogi elvárás is.

A büntető törvénykönyv 244. paragrafusa értelmében állatkínzást követ el az, aki gerinces állatot indokolatlanul bántalmaz, vagy olyan bánásmódot alkalmaz, amely maradandó egészségkárosodást vagy akár pusztulást okozhat. Emellett bűncselekményt valósít meg, aki a háziállatát vagy a környezetében tartott veszélyes állatát elűzi, elhagyja vagy kiteszi. Az állatkínzás körébe tartozik továbbá az öröklődő betegségben szenvedő állatok tenyésztése, szaporítása, kényszertakarmányozása, valamint a kíméletlen módon történő mozgatásuk, szállításuk vagy elhelyezésük. Az állatviadalok szervezése szintén az állatkínzás kategóriájába sorolandó.

Ez alapján azonban felvetődik egy izgalmas kérdés: miért minősül állatkínzásnak, ha valaki bántalmazza a kutyáját, kitépi a papagája tollait vagy lelövi a szomszéd macskáját, miközben a nagyipari állattenyésztés során zajló, sokszor kíméletlen eljárások – mint például az állatok csonkítása, a fülük átszúrása, a szűk helyre való zárás, a rögzített zármechanizmusú pisztollyal történő leölés vagy az elektromos sokk alkalmazása – nem minősülnek ugyanezen kategóriába? Holott a két helyzet között hatalmas különbségek húzódnak meg, amelyek morális és jogi szempontból is érdemesek a megfontolásra.

A kutya agyonverése kétségtelenül állatkínzás, hiszen ez a cselekedet teljesen indokolatlan, öncélú erőszak, ami egy érző lény szenvedését okozza. Az ilyen tettek mögött gyakran a szórakozás vagy a hatalomvágy áll, ami morálisan elfogadhatatlan. Ezzel szemben a laboratóriumi környezetben végzett kísérletek, amelyek során kutyáknak agyi traumát okoznak, gyakran az emberi tudományos célok és orvosi előnyök nevében zajlanak. Az ilyen kísérletek sokszor azzal az indokkal történnek, hogy hozzájárulnak az orvosi kutatásokhoz, vagy segítenek új kezelési módszerek kifejlesztésében. Azonban a kérdés itt az etikai határok megkérdőjelezése: vajon az emberi érdekek szolgálata elegendő indok-e arra, hogy szenvedést okozzunk egy másik érző lénynek? Még ha tudományos célokat szolgál is, a kérdés, hogy hol húzzuk meg a határt, és mennyire vagyunk hajlandóak feláldozni más élőlényeket a saját érdekeink érdekében. Az állatok jogai és jóléte sok esetben háttérbe szorulnak, és ez felveti a felelősségünket, hogy átgondoljuk, hogyan kezeljük a tudomány és az etika határvonalát.

"Egy haszonállattartó telepen nem feltétlenül azért követelnek meg minimumfeltételeket, hogy az állatok jól érezzék magukat, amíg felhizlalják őket. A haszonállatok esetében valójában inkább embervédelmi szabályokról beszélhetünk. A cél az, hogy minőségi termékek kerüljenek le az állatokról, a fogyasztó számára minőségi élelmiszerek készüljenek, hogy ezek fogyasztásától ne betegedjünk meg, ne legyenek járványok és olyan betegségek, amelyek átterjedhetnek az állatról az emberre" - mondja Kajó Cecília, aki szerint bár Peter Singer Az állatok felszabadítása című könyve évtizedekkel ezelőtt íródott, sok változás azóta sem történt.

Az uniós színtéren a mai napig heves viták tárgyát képezi, hogy vajon helyénvaló-e a sertéstelepeken a kismalacok farkának automatikus levágása. Ezek a fiatal malacok zsúfolt, ingerszegény környezetben élnek, ahol az unalom elűzésére gyakran egymás farkait rágcsálják, ami súlyos stresszhez és sérülésekhez vezethet.

Ahelyett, hogy a környezetük jótékony hatásait erősítenék, inkább a farkukat vágják le. Ennek a vitának nem csupán az a mozgatórugója, hogy a malacoknak ez fájdalmas, hanem sokkal inkább az, hogy ha a farkuk elfertőződik, az állatok elveszítik piaci értéküket, így csökken a nyereség. Ugyanígy, a diskurzus középpontjában az áll, hogy vajon helyes-e automatikusan antibiotikumokat adagolni a takarmányhoz, vagy inkább csak akkor kellene alkalmazni ezeket a gyógyszereket, amikor valóban betegségről van szó.

"A jogász megjegyzi: 'Amennyiben az elhullott és leselejtezett állatok száma nem éri el a szakmai testület által kijelölt küszöbértéket, úgy azt sehol sem szükséges bejelenteni, hiszen csupán járulékos veszteségnek számít.'"

Bizonyos esetekben pedig a jogalkotók kivételeket fogalmaznak meg. Vagyis, bár figyelembe kell venni az állatvédelmi előírásokat, vannak kivételek, például:

Tehát, noha sok esetben csupán kulturális hagyományok állnak a háttérben, és nem az adott faj sajátos jellemzői vagy az egyedek képességei (például a kutyák és a sertések hasonló intelligenciával rendelkeznek), mégis gyakran különbséget teszünk az állatok között. Amikor gazdasági vagy más, esetenként csak az ember kényelmét vagy szórakozását szolgáló érdekek úgy kívánják, olyan helyzetekbe kerülhetnek az állatok, amelyekről már korábban megállapítottuk, hogy azok állatkínzásnak számítanak.

Tényleg annyira durva a helyzet a nagyipari állattartásban, ahogy azt leírják, a filmekben bemutatják? Hogy ezt megtudjam, beszéltem a húsiparban dolgozó személlyel, vegetáriánus mozgalom vezetőjével, olyan férfival, aki két és fél évig volt egy sertéstelep vezetője, valamint aktivistával, aki a tejipar visszásságaira igyekszik felhívni a figyelmet. Kerestem a témában a Magyar Állattenyésztők Szövetségét is, ahonnan ígérték, hogy válaszolnak a kérdéseimre, ám a cikk megjelenéséig nem érkeztek meg a válaszok. Próbáltam bejutni tejelő tehenészetbe és olyan farmra is, ahol állítólag "boldog" tehenek és "elégedett" sertések élnek, de vagy lemondták a találkozót, vagy nem érkezett válasz a megkeresésemre.

Annyit elmondhatunk, erre mind Ovádi Péter kormánybiztos, mind a húsipar szereplője felhívta a figyelmünket, hogy Magyarországon az EU-s jogszabályok és előírások érvényesek, amelyek ma a legszigorúbbak a világon. Sőt, hazánkban talán még jobb is a helyzet, ugyanis az állattartók és -tenyésztők még állami támogatást is kapnak, ha plusz előírásokat teljesítenek (például, ha figyelnek a jobb levegőminőségre, ha kisebb az állománysűrűség stb.). Ettől függetlenül, ami az Uralom című filmben látható - az egyéni kegyetlenkedéseket leszámítva -, nagyjából megfelel a valóságnak, az ott bemutatott módszerek érvényesek.

A kakascsibék egy részét, mivel a felnevelésük nem lenne gazdaságos, melléktermékként kezelik; ezért kikelésük után élve darálják le vagy gázosítják el.

A szövegedet az alábbiak szerint egyedivé tettem: Németországban és Franciaországban már elérhető az embriók vizsgálata, míg Magyarországon a legtöbb esetben az elgázosítást részesítik előnyben. Emellett léteznek olyan alternatív módszerek is, mint a darálás vagy pépesítés, melyeket macerálásként is ismerünk, azonban a Nébih nem javasolja ezek alkalmazását.

A nőstényekből tojó, vagy a húsáért tartott brojler csirke lesz. Tartásuk többféle módon lehetséges. 2012 óta feljavított ketreces tartásban lehet tartani őket, vagyis most már nem 550, hanem 750 négyzetcentiméter (kicsit nagyobb egy A4-es lapnál) jut egy állatnak. A ketrecben kell, hogy legyen fészek, olyan alom, amit a tyúk csipegetni, kapirgálni tud, valamint egyedenként 15 cm-es ülőrúd. A másik a mélyalmos tartás, ami azt jelenti, hogy egy nyitott terű, hangárszerű épületben vannak az állatok. Mivel a mesterséges környezet és a zsúfoltság stresszt okoz az állatoknak, illetve ilyen számú egyed esetében nem tud kialakulni a csípésrend, ezért a tyúkok egymás tollát tépik, verekednek. Ezt megelőzendő elfogadott módszer a csibék csőrének pengével való levágása. Van még a szabad- és az ökológiai tartás, itt a madarak természetesebb környezetben élhetnek, ám a Nébih adatai alapján ilyenek csak elenyésző számban találhatók Magyarországon.

A sertések általában karámokban élnek, ahol a padló nem szalma, mivel az megnehezítené a takarítást. Helyette műanyag vagy betonfelületen állnak és pihennek. Az anyakocák elléskor egy speciális fiaztató karámba kerülnek, ahol a mozgástér szűkös, ezzel is biztosítva, hogy ne sérüljenek meg sem ők, sem pedig a kismalacok.

"Egyszer volt, hol nem volt, élt egy sertés, aki elhatározta, hogy megfordul, de sajnos beszorult. Reggel bukkantunk rá holtan" - meséli Péter, egykori sertéstelep vezetője. Az anyakoca a malacok világra jövetelét követően körülbelül négy héten át kénytelen egy olyan ketrecben élni, amely éppen akkora, mint ő maga.

A malacok farkának kurtítása fájdalomcsillapítás nélkül történik, amit a Nébih is kritizált, és javaslatokat fogalmazott meg a gazdák számára, hogy ezt a gyakorlatot elkerüljék. A malacok fogait a születésük utáni huszonnégy órán belül eltávolítják, majd ezt követően oltásokat és antibiotikumot kapnak a megfelelő fejlődés érdekében. Körülbelül négyhetes korukban kerülnek egy fűtött helyiségbe, ahol hasonló méretű társaikkal együtt hizlalják őket. Ezt követi a hizlaldai időszak, ahonnan már csak a vágóhídra jutnak el, mindössze öt hónapos korukban, pedig egy sertés akár 15-20 évig is élhetne.

Péter két és fél éven át vezette a telepet, és ez idő alatt különös figyelmet fordított a gyengébb, kis súllyal világra jött kismalacok megmentésére és gondozására. Azonban utódja, aki átvette a helyét, határozottan kijelentette, hogy ő nem kíván időt pazarolni ezekre az állatokra, inkább a földhöz vágás mellett döntene. Mielőtt hirtelen felháborodnánk, érdemes megjegyezni, hogy a Nébih hivatalos állásfoglalása szerint ez a megközelítés elfogadott gyakorlatnak számít.

Újszülött malacok (amennyiben élősúlyuk kevesebb mint fél kilogramm) esetében a leölés folyamata a fejre mért hirtelen ütéssel történik. A malacot a testénél fogva kell megfogni, fejét pedig egy szilárd felületre helyezni. Ezután egy kemény tárggyal, mint például fémcsővel vagy tömör fával, olyan erős és pontos ütést kell mérni a homlokára, hogy az agyrázkódást okozzon. Alternatív megoldásként a malacot mindkét kezünkkel a hátsó lábainál fogva tarthatjuk, és a fejét egy kemény felület felé lendíthetjük, így végezve el az ütést.

Péter megosztotta tapasztalatait az állatokkal szembeni bántalmazásról is. Tanúja volt például annak, ahogy egyik munkatársa kismalacokat dobálgatott, míg a főnöke egy bottal sújtotta le egy sertést, egészen véresre. Ezek az esetek, bár a rendszer keretein belül rögzítve vannak, nyilvánvalóan állatkínzásnak számítanak, és most nem foglalkozunk velük részletesebben.

"A tehenek nem varázslatos lények, akik csak úgy termelik a tejet. Mint minden emlős, például az ember, a tehenek is csak szülés után képesek tejtermelésre" - nyilatkozik Tóth Ilona aktivista. Az ellés után a borjakat elválasztják az anyjuktól, hogy ne fogyasszák el a tejét; általában kis, elkülönített bokszokban helyezik el őket. Később vagy hús lesz belőlük, vagy tejtermelőkké válnak.

A nagyipari állattartás világa szinte teljesen elveszíti a természetes folyamatokat. Az állatok örökítőanyagának levétele manapság már sok helyen mesterséges úton történik, és a nőstényeket is mesterségesen termékenyítik meg. Például a sertéseket, miután elválasztják a malacoktól, mindössze négy nappal később újra megtermékenyítik. A tehenek esetében pedig a folyamatos fejés és inszeminálás válik szokássá. Bár egy tehén akár 25-35 évig is élhet, a fokozott igénybevétel miatt általában csak 4-5 éves korukig bírják a megpróbáltatásokat. Amint csökken a tejhozam, az állatok máris a vágóhídra kerülnek.

Bár kötelező az állatok kábítása, a fájdalommentes halál ritkán adatik meg, főleg olyan vágóhídon, ahol feszített tempóban dolgoznak, naponta több ezer állattal végeznek.

Az állatok kábítása és leölése során több módszert alkalmaznak, amelyek közül az egyik a villamos kábítás. Ekkor a csirkéket a lábuknál fogva akasztják fel, majd vízbe merítik, amelybe áramot vezetnek, ezt követően pedig elvágják a torkukat. Nagyobb gerincesek esetében, mint például a marhák, a fej-hát kábítás technikáját használják. Ezt egy speciális, villás eszköz segítségével hajtják végre, vagy roncsolják a koponyát és az agyat egy rögzített záras pisztollyal, majd a vérzés következik. Napjainkban a szén-dioxid-gázos kábítás számít a leginkább humánus eljárásnak, különösen sertések esetében. Ilyenkor a sertéseket ketrecbe zárják, és egy szén-dioxiddal teli tartályba helyezik őket, vagy zárt térbe zárják, ahol a gázt engedik be, így történik a leölés. Ezt a módszert alkalmazzák például olyan madarak esetében is, amelyek között felütötte fejét a madárinfluenza. A fájdalommentesség kérdése az állatok fuldoklása kapcsán vitatott, és az Uralom című filmben is megfigyelhető, hogy milyen kínzó lehet ez a folyamat. A prémjéért tartott állatok esetében a hagyományos módszerek nem alkalmazhatóak, mivel ezek károsíthatják a bundájukat. Őket vagy gázkeverékkel kábítják és ölik le, vagy elektromos áramot vezetnek be a pofájukba és a végbelükbe, hogy elkerüljék a sérüléseket.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan zajlik ma az állattenyésztés, nem szükséges fizikailag meglátogatnunk egy állattartó telepet. Elég csupán a Nébih weboldalát böngészni, vagy a különböző cégek honlapjain a képeket szemügyre venni. Számos vállalat büszkén prezentálja a legújabb technológiai újításokkal felszerelt létesítményeit, ahol a termelést a lehető legmagasabb színvonalra fejlesztették.

Természetesen ma is vannak olyan állattartók és tenyésztők, akik szembeúsznak az árral és a hagyományos állattenyésztés mellett teszik le a garast, vagy etikus módon igyekeznek termelni. Angliában például már több száz farmon próbálkoznak az etikus tejgazdaság kialakításával (egyelőre kérdés, hogy ez egyáltalán lehetséges-e). A gazdasági verseny és a szigorú előírások azonban a nagyipari állattenyésztés felé sodorják a szektor szereplőit, és ez így van Magyarországon is.

Az utóbbi évtizedek során egyértelmű tendencia figyelhető meg a mezőgazdaság területén: a kisebb gazdaságok fokozatosan elveszítik versenyképességüket, és egyre többen kénytelenek feladni tevékenységüket. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2020 óta hazánk agrárgazdaságainak száma 19 százalékkal, azaz 196 ezerrel csökkent. Eközben a birtokméretek és az átlagos állatlétszámok folyamatosan növekednek, míg a háztáji állattartás egyre inkább feledésbe merül. A környezetvédelmi szakértők aggodalmukat fejezik ki e tendencia miatt, mivel véleményük szerint ez a fejlődés nem kedvező a fenntarthatóság szempontjából.