Kiss Tibor Noé: Szeretni lehet, de felejteni nem – Könyves magazin A „Szeretni lehet, de felejteni nem” című mű Kiss Tibor Noé tollából egy rendkívül érzelmes és elgondolkodtató olvasmány, amely a szeretet bonyolultságát és a múlt árnyait vizsgálja. A kö

Június elején került a könyvesboltok polcaira Kiss Tibor Noé legújabb regénye, amelyben egy tragikus haláleset nyomán régi, fájdalmas emlékek bukkannak felszínre. A történet hátterében folyamatosan vibrál a természet, ami még inkább felerősíti a szereplők belső konfliktusait. A könyv bemutatója kapcsán a szerzővel beszélgettünk a honvágy, az intimitás és az erőszak kérdéseiről, és nem hagyhattuk figyelmen kívül a transzneműség témáját sem, amely szintén fontos része a mai társadalmi diskurzusnak.

Kiss Tibor Noé 2010-ben robbant be az irodalmi szcénába, amikor bemutatta debütáló regényét, amelyben saját transzneműségének történetét mesélte el. Azóta eltelt másfél évtized, és három újabb könyvvel gazdagította az irodalmat, amelyek szoros fonalat képeznek egymás mellett. Legfrissebb művében, az Olvadásban, a főszereplő egy harmincas éveiben járó nő, aki szociális munkásként tevékenykedett, és éppen nagyanyja temetésére készül. Közben férje, aki kulturális antropológusként dolgozik, Szibériában végzi kutatásait. A történet során a táj folyamatosan változik, mintegy keretet adva a főhősök eltávolodott életének, miközben régóta eltemetett sérelmek és tragikus események árnyékolják be mindennapjaikat. A kötet már a hét könyve címét is elnyerte nálunk, és itt egy izgalmas részletet is megosztottunk vele kapcsolatban.

Nem titok, hogy 2022 óta nem Magyarországon élsz. Hogyan változott meg az életed? Milyen hatással volt a munkádra a költözés?

Röviden összefoglalva: ha nem költöztem volna külföldre, akkor valószínűleg nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. 2021 körül kezdtem el dolgozni az első vázlatokon, de ekkor kapcsolt turbófokozatba a transztematika propagandaeszközként való felhasználása, amiben nekem egy darabig fontos szerepet szántak. Vagy legalábbis megpróbálták.

Ez a fordulat teljesen felborította addigi életem rendjét, és képtelen voltam a regényírásra összpontosítani.

Az utolsó impulzus 2022 januárjában érkezett. Ezt a viszonylag csendes hónapot végre a regényemnek szerettem volna szentelni, azonban újra felütötte fejét a vád, miszerint transzpropagandista lennék, és minden energiámat arra kellett összpontosítanom, hogy valahogy megőrizzem a stabilitásomat. Írásra pedig ekkor sem volt erőm.

Abban az évben költöztél Szlovéniába, de ha jól sejtem, már egy ideje érett a döntés...

Természetesen! Itt van egy egyedibb változata a szövegnek: Valóban. Ha igazán belemerültem volna abba a kavargó eseménysorozatba, ami körülöttem zajlott, az valószínűleg óriási hullámokat vert volna, és még inkább eltávolított volna a munkámtól és a könyvem megírásától. Egy-két évig próbáltam elrejteni magamban azokat az élményeket, de végül a költözés után úgy döntöttem, hogy írok egy esszét a Literára, amelyben feltárom, hogyan hatott rám ez a nehéz időszak.

Szerinted hagyott nyomot az Olvadáson, hogy már nem itt született meg a szöveg?

Amikor elhagytam az országot, egy szempillantás alatt eluralkodott rajtam a honvágy: a táj hiánya olyan erővel hatott rám, mintha fizikailag is megérintett volna. Talán nem véletlen, hogy a könyvben a természetnek ennyire központi szerepet adtam. Az "Olvadás" valójában az én külföldre költözésem szimbolikus tükörképe is. Igaz, hogy fiktív karakterekkel és helyzetekkel dolgozom, de ha igazán szeretném, részletesen be tudnám mutatni, hogyan tükrözik ezek az elemek az én tapasztalataimat és érzéseimet.

Az idegenség érzése, a távolság súlya, a hiány fájdalma, a megbocsátás lehetősége – mindezek olyan mélyen gyökereznek bennünk, hogy szavakba önteni is nehéz. És ha tovább folytatnám, még számtalan érzelem és tapasztalat bukkanhatna fel, amelyek formálják életünket és kapcsolatainkat.

De nem szeretném, hogy dupla csavarral visszajussunk hozzám, mert végső soron ez a könyv egy önálló történet.

Bár nem olyan nyíltan foglalkozik veled, mint ahogyan az Inkognitó teszi, mégis számomra nagyon személyesnek tűnik, csak egy másfajta megközelítésben.

Az Inkognitó egy impulzív, utolsó pillanatos kísérlet volt arra, hogy végre irányt találjak az életemben. Így alakult, hogy a történet tele van személyes tapasztalatokkal, és egyfajta önfelfedező coming out-regényként bontakozik ki.

Mostanra már nem az a célom, hogy a könyveim révén önmagam történetét meséljem el.

Az anyag, amiből építkezem, mélyen belőlem fakad, de a szöveg cselekményében és nyelvezetében kell megtalálnom a saját helyemet. Utólag úgy érzem, sokkal izgalmasabb az, ha a személyesség áttételesen érvényesül a műben. Néha annyira finoman, hogy csak később, olvasás közben tudatosul bennem, hogy egy regénybeli motívum vagy történetszál visszatükrözi az én saját élményeimet.

Nemcsak a személyes világodhoz van köze ennek a kötetnek ugyanakkor, hanem az írói univerzumodba is szépen illeszkedik: lazán kapcsolódik a két korábbi regényed, az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj világához. Honnan indult ez a történet?

A Beláthatatlan táj világának kiegészítéseként egy ötödik elbeszélő is megjelent volna, azonban hiába próbáltam integrálni őt a történet szövetébe, a szál valahogy nem illeszkedett a többibe. A végső megoldást az hozta meg, hogy felismerjem: ez a történet akár egy másik regény alapját is képezheti, miközben gyökerei az Aludnod kellené című műben is megbújhatnak.

Már 2017-ben indítottam el a munkámat a Beláthatatlan tájon, miközben folyamatosan figyelembe vettem ezt a könyvet is.

Sok szálat próbáltam úgy összeszőni, hogy a történet egyértelmű és érthető legyen, de nem állítanám, hogy ezek a szövegek teljesen összefonódnak. Az Olvadás egy önálló alkotás, amelyben néha felfedezhetők utalások a korábbi munkákra – remélem, hogy aki észreveszi ezeket a kapcsolódásokat, annak örömet szereznek, míg azokat, akik nem találkoznak ezekkel, nem zárja ki semmi a történet élvezetéből.

A fő cselekmény mozaikdarabkákból áll össze: álmok és látomások között bolyongunk, sok sejtetéssel és kihagyással dolgozol, de szerintem mégsem marad semmi a levegőben lógva. Hogyan alakul ki egy ilyen szövevényes szerkezet?

A leglényegesebb számomra, hogy a történet teljes íve végre összeálljon a fejemben. Persze, akadnak még homályos részek, hiszen nem lehet minden részletet előre tudni, de alapvetően már van egy világos képem arról, hogy a cselekmény hogyan bontakozik ki, és honnan hová vezet.

És amikor megszületik bennem a történet, akkor darabokra szedem, aztán ezeket a múlt- és jelenbeli darabokat elhelyezem a könyv egyes pontjain.

Az írási folyamatom hol lineárisan, hol pedig szabadon bontakozik ki. Széleskörű vázlatokat készítek, mert ez a megközelítés számomra a leghatékonyabb - és úgy érzem, hogy sok más regényíró is hasonló módszert követ. Nem tartom felesleges munkának a vázlatkészítést, hiszen ez lehetőséget ad arra, hogy ügyesen variáljak az egyes elemek elhelyezésével. Garaczi László egyszer megosztotta velem, hogy a regényírás során folyamatosan bővíti a vázlatát, és én is ezt a gyakorlatot alkalmazom. Gyakran hallani azt a kérdést, hogy "ha mindent előre látok, hol marad az izgalom?", de a viszonylag teljes kép nem azt jelenti, hogy minden részlet a helyén van. A vázlat éppen azzal válik élővé, hogy tele van olyan hiányosságokkal, amelyeket az írás során felmerülő új ötletek töltenek ki. Számos alkalommal tapasztaltam, hogy egy-egy, az írás utolsó hónapjaiban érkező gondolat tökéletesen beleillik a történet ívébe, és ezek az elemek teszik teljessé a regényt.

Azt tudtad előre, hogy mi lesz a könyv vége?

Bár a történet íve már körvonalazódott, és nagyjából sejtettem, hogyan zárul majd a cselekmény, a női főszereplőm érzelmi utazása teljesen rejtély maradt számomra. Kíváncsian vártam, hogy milyen mélységekbe merül el a lelke a sztori folyamán.

Ez valóban rendkívül izgalmas élmény volt.

Amikor belevágtam a történet írásába, sok ötlet fogalmazódott meg bennem, de egyik sem nyerte el igazán a tetszésemet. Most már örömmel tekintek vissza arra az időre, amikor hagytam, hogy a szereplőim és a saját gondolataim idővel formálódjanak. A zárókép is radikálisan változott: az egész regény során a szereplők egy temetésre készültek, de ahogy haladtam előre a szöveggel, egyre inkább éreztem, hogy a temetési jelenet befejezése túl kiszámíthatónak tűnne. Más irányban kellett elengednem őket, más helyszínen kellett véget vetnem a történetnek. Így bár az elején mindent előre megálmodtam, a végeredmény mégis teljesen eltért a tervemtől.

A női narrátor köré épülő szál mellett van itt egy másik is, amiről még nem beszéltünk. A hősöd párja, Attila Szibériában kutat a hantik között. Miért pont ezt a helyet választottad?

Mindig is elbűvölt a Világjárók-sorozat varázsa, és mély vágyat éreztem, hogy egyszer én is alkothassak egy olyan könyvet, amely tükrözi a távoli világok szépségét és titkait. Különösen nagy hatással volt rám az ugyancsak Szibériában játszódó Derszu Uzala, amely Kuroszava rendezésében született meg, és lenyűgöző képi világával azóta is a szívem csücskében él. Az Olvadás című művemben ezt a varázslatot igyekeztem megidézni. Az alapötlet kezdetben belső, családi konfliktusokra épült, de mindenképpen szerettem volna egy olyan cselekményszálat is belecsempészni, amely túllép a családi traumákon, és más, izgalmas irányokat fedez fel.

A gondolat ott született meg, hogy szükség van egy új szereplőre, aki teljesen elrugaszkodik a történet középpontjától. Egy távoli helyszínen él, más nyelven kommunikál, és ezzel párhuzamosan képes megvilágítani a főszereplők dilemmáit. Ez az alak nem csupán ellenpontozza a főszereplők helyzetét, hanem egyfajta tükörként is funkcionál, felfedve a mélyebb összefüggéseket és ellentmondásokat.

Egyszer csak egy cikk bukkant fel előttem a szibériai hantikról, és azonnal megéreztem, hogy ezek az emberek és kultúrájuk valami különlegeset tudnának adni számomra. Eszembe jutott Nagy Zoltán, akit még az egyetem padjaiból ismerek, és aki azóta tanszékvezető lett a pécsi Néprajz Tanszéken. Zoltán már többször is járt a hantik földjén, így nem haboztam, felkerestem őt. A beszélgetéseink során gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és Zoltán tapasztalatai még inkább elmélyítették az érdeklődésemet. Ahogy egyre inkább belemerültem a hantik világába, világossá vált számomra, hogy ez a távoli kultúra szervesen illeszkedik majd a könyvem központi témájához.

A könyved bemutatóján megosztottad velünk, hogy egy autentikus terepnaplót is kaptál, ami igazán különleges ajándék. Hogyan alakítottad át ezt az élményt írásaidban? Milyen inspirációkat merítettél belőle?

Intenzív érzéseket váltott ki belőlem. Nagyobb távlatból próbáltam olvasni a naplórészleteket: kíváncsi voltam az egyes bejegyzések mögötti gondolkodási struktúrákra, arra, hogy egy kutató mit vesz észre a terepmunkája során, hogy miként csapódnak le benne bizonyos ottani élmények, és egyáltalán, mit csinál a tajgában. Aztán beleképzeltem magamat is az adott helyzetekbe, és így születtek meg végül ezek a szakaszok. Úgy írtam meg Attila szólamát, hogy miközben terepnaplót ír magának, néha kiszól benne a partnerének, miközben tudja, hogy ezt a nő sosem látja majd. Az eredeti naplóból furcsa magányosság áradt, de annál izgalmasabb volt kitalálni egy történetet, és arról írni egy fiktív naplót.

Ha már szóba került, a könyv középpontjában a magány áll, ami szorosan összefonódik az én saját életutammal is.

Itthon sokszor éreztem a magány súlyát, de amikor külföldre kerültem, ez a magány még mélyebb lett. Mégis, most elkalandoztam a terepnaplók világából...

Ezeknek a részeknek a megírása igazán kihívásokkal teli volt?

Írói szempontból a legnagyobb kihívás az volt, hogy terepnaplót készítsek, hiszen az ember nem szokta feljegyezni az evidenciákat. Például megemlíti, hogy „átmentem Guszevhez”, de nem magyarázza el, ki is valójában Guszev. Míg egy személyes napló inkább belső világunk tükre, az én feladatom olyan naplót írni volt, amely mindenki számára érthető. Ráadásul egy olyan helyszínről és egy olyan világ mindennapi eseményeiről kellett beszámolnom, amelyek az olvasók számára teljes mértékben ismeretlenek voltak. Kihívás volt tehát, hogy áthidaljam ezt a szakadékot, és közvetítsem az élményeket anélkül, hogy a háttérinformációk hiánya megnehezítené a megértést.

Amikor megmutattam az első néhány bejegyzést Zolinak, ő rögtön jelezte néhány helyen, hogy "ilyet nem írna le, mert ezt tudja".

Nagyon hálás vagyok neki. Egyébként óriási segítséget jelentett az is, hogy küldött nekem képeket olyan helyekről, amelyek még a Google számára is ismeretlenek.

Az oroszokra vonatkozó utalások száma meglehetősen korlátozott, de azért néhány fellelhető, mint például az a megjegyzés, miszerint „mintha folyamatosan egy jelentős háborúra készülődnének”. Úgy gondolom, hogy a történet időpontja, 2019, nem véletlen, hiszen ez a választott évszám számos aktuális geopolitikai feszültségre és eseményre reflektálhat.

Az előző kötet, a Beláthatatlan táj 2018 őszén zárul le - ennek csupán egy apró részletre van hatása. Kezdetben több időt terveztem hagyni a két könyv cselekménye között, de 2020-ban beköszöntött a Covid-járvány, majd 2022 februárjában a háború, ami teljesen átrajzolta a forgatókönyvet. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kiutazás ilyen körülmények között a szereplőm számára nem volt reális lehetőség.

Zolival többször is esett szó arról, hogy számára ez egyfajta tragédia, hiszen valójában úgy érzi, hogy elveszítette a kutatási területét, amelyért annyira szenvedett.

Huszonnégy éve ez a téma foglalkoztatja, hétszer látogatta meg a hantikat, de a közeljövőben nem lesz lehetősége visszatérni.

A másik szálra visszatérve, rendkívül izgalmasnak találom, hogy a múltbeli traumák gyakran rejtett képek, álmok és lírai kifejezések formájában bukkannak fel, míg más esetekben egyenesen nyers és nyílt nyelvezetet alkalmazol. Miként vélekedsz arról, hogy lehet "helyesen" kifejezni az erőszakot a szavak segítségével?

A kihívás abban rejlett, hogy elkerüljem a "fekete giccs" csapdáját, és ne essék át a ló túlsó oldalára az érzelgősség és a közhelyek tengerében. Célom az volt, hogy hitelesen bemutassam az erőszak kegyetlenségét, anélkül, hogy hatásvadásznak tűnnék - mindezt úgy, hogy a végén egyfajta zavaros érzés maradjon az olvasó lelkében a könyv végigolvasása után. Kíváncsian várom, mennyire sikerült ezt a finom egyensúlyt megteremteni.

Pont ezért kérdeztem rá, mert úgy érzem, hogy remek érzékkel váltogatod a sejteket és a meglepetéseket: tudod, mikor kell finoman utalni, és mikor kell "odavágni" a dolgot. Beszéljünk egy kicsit a könyvedben kibontakozó - meglehetősen összetett - apa-lánya kapcsolatról! Volt benned olyan érzés, hogy a történet végére megérthessük ezt a férfit? Hogyan látod, lehet-e megbocsátani az erőszaktevőnek?

A dolgok elfogadása, feldolgozása és a munka elvégzése kulcsfontosságú ahhoz, hogy ne legyünk a múlt fogságában, és ne hagyjuk, hogy az befolyásolja a jelenünket. A megbocsátás egy különleges és sokszor ellentmondásos fogalom; gyakran érezni lehet a mögöttes hamis hangokat, amikor ezt a szót használjuk. Mégis, a múlt lezárásához elengedhetetlen lehet. Így hát, úgy vélem, hogy a megbocsátás lehetséges, és a szeretet is helyet kaphat az életünkben.

Egy másik szempont, hogy a feledés nem opció.

Ez a motívum talán a leginkább személyes, mert saját életem dilemmáit tükrözi. Az apámmal való kapcsolatom, az ő elvesztése és a megértése mindmáig mélyen él bennem. Az "Olvadás" című műben az apa-lánya viszonyra irányuló motívumok lassan, apró történetek formájában bontakoznak ki. Hasonló érzések kavarogtak bennem, amikor elhagytam a régi otthonomat is. Évekig úgy éreztem, mint aki egy céltábla a homlokán; a környezetem reakciói egyre inkább kétségbeejtővé váltak. A közöny, az értetlenség és a bagatellizálás gyakori társaimmá váltak, és a frusztráció, amelyet ez kiváltott, lassan mérgezte meg az érzéseimet.

Nagyon nehéz volt elfogadni azt, hogy mások, sokszor a legközelebbi barátok nem igazán tudják megérteni azt, amit átélek.

Ha ekkora mennyiségű gyűlöletet tapasztalsz, eljön az a pillanat, amikor már a saját érdeked is azt diktálja, hogy távolodj el, és így elérd azt a szintet, ahol végre képes leszel elengedni mindazt, ami bánt. Persze, a könyv, amiről beszélek, nem foglalkozik kifejezetten ezzel a témával, de az írása mégis jelentős támogatást nyújtott számomra az úton, ami a feldolgozás felé vezet.

A Beláthatatlan tájjal kapcsolatban anno "a veszteség, a halál, a hiány és a magány" szavakat emlegettük a kritikánkban, és bár ezek itt is megvannak, mintha lenne mellettük egy erős, kitörölhetetlen szeretet is. Jól érzékelem ezt az elmozdulást?

Jóleső érzés, de azért kicsit furcsa ezt hallani.

Teljesen eltér a személyiségem: nem tartozom azok közé az írók közé, akik hajlamosak túlzottan mélyen belemerülni a szeretet témájába.

Valóban, a könyvben a szeretet témája kiemelkedő szerepet játszik, és örömmel tapasztalom, hogy ez gazdagítja a regény összképét. Azonban szeretném leszögezni, hogy nem tervezek szeretettréningeket tartani.

Emlékszem, hogy már érintettük az Inkognitót, de a végén szeretnék még egy kicsit foglalkozni vele: 2010-ben jelent meg ez a regény. Mi a véleményed, ma is ugyanúgy nekifognál a megírásának?

Jó kérdés, sokat szoktam ezen gondolkodni mostanában. A könyv megjelenése akkoriban nem igazán vert nagy hullámokat. Volt valamiféle békebeli hangulat: a könyvről beszélgettünk, a témájáról, még a félig bulváros közegekben is az odafigyelés és a kíváncsiság volt a jellemző.

Ezután a világban elindult az identitáspolitikai mozgalom, amelynek talán legszembetűnőbb megnyilvánulása a transzneműség kérdése lett. E téma hirtelen a mindennapi beszélgetésekből a heves ideológiai viták középpontjába került.

A közbeszédből szinte teljesen hiányzik a kíváncsiság és a megértés vágya, ami nem éppen kedvező körülmény egy olyan mű számára, mint az Inkognitó.

Úgy érzed, az utóbbi időszakban a közvélemény egyre inkább kedvezőtlen irányba mozdult el az emberekkel kapcsolatban?

Úgy tűnik, hogy ez a téma független a politikai nézetektől, és leginkább arra szolgál, hogy az emberek a szokatlan, szélsőséges jelenségek tükrében reflektáljanak a saját normáikra. A transzneműség kiválóan alkalmas arra, hogy heves etikai vitákat és morális aggodalmakat gerjesszen. Azonban az én nézőpontomból valami egészen más képet fest a helyzet. A magyar közbeszéd túlnyomó része a transznemű súlyemelőkről és az angol nyelvű névmáshasználat körüli vitákról szól - miközben a magyar transznemű közösség valós helyzete és igényei teljesen háttérbe szorulnak. Számosan közülük inkább rejtőzködnek, és nem csupán az olimpiai részvételtől tartózkodnak, de a problémáikra sem a műtéti beavatkozást vagy hormonkezelést tekintik megoldásnak. Ennek hátterében sokféle ok állhat, de ez a kérdés senkit sem foglalkoztat igazán.

Jelenleg olyan mértékű gyűlölet árad a transznemű közösség felé, amely megbénítja a társadalmi párbeszédet és a megértést.

Véleménye és erkölcsi állásfoglalása mindenkinek van, de fogalmuk nincs róla, hogy ezek az emberek egyébként hogyan is élnek. Pont azoknak nem osztanak lapot, akik erről a legtöbbet tudják. Inkább kiröhögik, eldobják, lefóliázzák őket, nem érintkeznek velük.

Gyakran megosztod még másokkal ezt a témát nyilvános fórumokon?

Magyarországon jelenleg ez a téma majdhogynem kriminalizálva van, és én nem akarok hozzájárulni annak a látszatnak a fenntartásához, hogy erről lehet normálisan kommunikálni.

Ami körülöttünk történik, az már jó ideje nem nevezhető valódi kommunikációnak; jelenleg teljesen hiányzik a beszédhelyzet varázsa.

A politikai propaganda sokszor megjelenik a gyűlöletkeltés és a megbélyegzés formájában, miközben a média – különösen a progresszív platformok – gyakran a kattintások hajszolására összpontosít. Számomra a legfájdalmasabb az, hogy ez a fajta propaganda és túlhúzott ideológiai diskurzus nem másra törekszik, mint a rombolásra. Az elmúlt huszonöt év során gyakran éreztem, hogy körülöttem zűrzavart, értetlenséget vagy akár ellenszenvet tapasztalok, de ha visszatérek a szeretet témájához, azt is el kell mondanom, hogy az emberek közötti interakciókban mindig sokkal több pozitív élményt találtam, legyen szó vidékről vagy Budapestről. Éppen ezek a pozitív kapcsolatok adnak reményt és erőt a jövőre.

Nyilvánvaló volt, hogy végső soron mindannyian összetartozunk; itt osztozunk ezen a közös teraszon, városban és országban.

Számomra továbbra is megmagyarázhatatlan, hogy miért törekszenek egyesek arra, hogy eltüntessék az emberekből ezt az érzést, miközben szándékosan félelmet generálnak és ellenséges képeket festenek. Meggyőződésem és tapasztalataim alapján ez a közösség nem ilyen, és nem is vágyik arra, hogy ilyen legyen.

Mit vélekedsz arról, hogy ebből a témából akár egy újabb könyv is születhet?

Jól ráéreztél erre, igen. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy reagálni szeretnék arra, ami az elmúlt években lecsapódott bennem a gyűlöletpropaganda, illetve a magam körül látott egyéni túlélési stratégiák, beilleszkedések, radikalizálódások, evickélések nyomán. Ez az időszak mindannyiunkat látványosan próbára tesz.

Természetesen! Íme egy szépirodalmi átirat: A nap lenyugvása aranyszínű fátylat terített a világra, ahogy a horizonton a napkorong lassan eltűnt a fák mögött. Az égbolton a rózsaszín és lila árnyalatok táncot jártak, mintha a természet festőművésze éppen egy új képet alkotott volna. A levegőben érezhető volt a nyár utolsó lehelete, a fák levelei suttogva meséltek a szellőnek titkokat, amelyeket csak az őszi esték ismernek. A távolban, a dombok mögött, egy apró falucska bújt meg, ahol az emberek élete csendes ritmusban zajlott. Az ablakok mögött világok születtek, álom és valóság határvonalán egyensúlyozva. A gyerekek kacagása, a felnőttek bölcs beszélgetései mind-mind hozzájárultak ahhoz a varázslathoz, amely e kis települést körbelengte. Egy fiatal lány, akinek szívében a vágyak lángja égett, az ablaknál állt. Nézte a naplementét, és a benne rejlő színeket, mintha mindegyik egy-egy álom története lenne, amelyet még meg kell valósítania. Minden egyes árnyalat, minden egyes sugár, új lehetőségeket ígért. A világ tele volt titkokkal, s ő készen állt, hogy felfedezze őket. Ahogy a sötétség lassan leereszkedett, és a csillagok elkezdtek ragyogni az égen, a lány tudta, hogy az este nem csupán a nap végét jelenti, hanem egy új kezdetet is. Mert minden álom, amely a szív mélyén született, idővel valóra válhat. És ő, az álmok harcosaként, elindult, hogy felfedezze a világ csodáit, miközben a csillagok fényét követte.

Nem vagyok biztos a dolgomban. Jelenleg csak kérdések kavarognak bennem – például az, hogy fikciót vagy inkább önéletrajzi elemeket válasszak. Folyamatosan keresem a megfelelő nézőpontot, a megfelelő kifejezéseket. Egy olyan lírai mű után, mint az Olvadás, különösen foglalkoztat a téma közéleti vonatkozása. Ezen még sokáig töprengek, de ez nem zavar: úgy érzem, az írás valódi esszenciája a gondolkodásban rejlik.