Képeket kutató fájdalom
Egy jelentős művész halála általában nem azt jelenti, hogy eltávozott, hanem hogy megérkezett. Leválnak róla a mázak, nem érezni körülötte a kellemetlen illatú, taszító rajongói lihegést.
Lekerül a kritikai mérlegről, és a műveit már nem vizsgálják mikroszkóppal, hogy életműsztorit formáljanak belőlük: itt kezdődött, ezt a lépést megtette, majd jöttek a botlások, az útkeresés, ebben több az érzelem, abban kevesebb a mélység, most megvillan egy új irány, ott pedig kicsit hátrált. Ha nem voltak körülötte nagy botrányok, a közönség számára már érdektelenné válik, mikor, kiről, miről mit mondott, miért állt ki valami mellett, hol kötött kompromisszumot. Ha érdekes volt, amit létrehozott, az most már végleg a miénk, ha pedig az idő múlásával valahogy feledésbe merült, íme, itt van, újra felfedezhető.
Grunwalsky Ferenc már nem csupán Grüni, hanem az alternatív filmes gondolkodás hazai ikonja, aki nem félisten, hanem egy szenvedélyes, tehetségét kereső alkotó. Ő nem csupán a vizuális magyar filmművészet képviselője, hanem az operatőri megoldások határait feszegető innovátor is. Társadalmi érzékenysége mélyen átformálja a nézőket, mint egy könnyező szikla, amely fájdalmas sóhajokat ad ki. A szakmai önigazgatás alapítványának utolsó összetartó pillére lett, és most végre elnyerte méltó helyét a filmművészet panteonjában. Igazi filmművésszé vált.
Egyszóval, egy élet kopogtatásai után Grunwalsky Ferenc is megérkezett a magyar kultúra világába, semmi más dolgunk, mint hogy nézzük a filmjeit, ha van időnk és kedvünk hozzá. Nincs rá egyértelmű válasz, melyikkel is kéne kezdeni. A játékfilmek közül. Kíváncsi lennék, hogyan hat ma a Vörös rekviem (1975), ez a fegyelmezett szépségű, jancsós vonásokat is mutató alkotás, de otthonról egyelőre nem elérhető. A Filmio két művet kínál. Az Utolsó előtti ítélet (1979) talán nehézkesen körmönfont a kezdéshez, álom és valóság különös keveréke egy házaspár kapcsolatában, csak félő, hogy mielőtt a szerkezet világossá, a kompozíció értelmezhetővé válik, kiszállunk belőle. A Kicsi, de nagyon erős (1989) pedig éppenhogy túl letisztult az újbóli ismerkedéshez, a megélhetési betörő szikár történetében nagyon a helyére kerül az alkotói látásmód és eszköztár.
Távozott Grunwalsy Ferenc, a sokoldalú tudós és művész.
Így aztán jómagam az Egy teljes nap (1988) mellett döntöttem, amelyre a Videán találtam rá. Lazább, levegősebb munka, némi szertelenséggel nyomasztó. Felszabadult, igazi grunwalskys filmes muzsika. És plasztikusan közvetíti az alkotó látásmódját, eszköztárát. Mindig kérdéses, hogy az alternativitás Grunwalskynál mennyire formanyelvteremtő törekvés és mennyire stilizáció. A lényeg azonban a tudatos elszakadás a realisztikus, pszichologizáló, "irodalmias" ábrázolásmódtól. A sajátos filmélmény hangsúlyozása. A rendező-operatőr meghagyja naturalisztikus nyerseségében a külső közeget, de többnyire színészeket mozgat benne "natúr szereplőként", egyszerű történéssor mentén. A legfontosabb formateremtő eszköz pedig maga a filmes technika, mindenekelőtt a kamera, amely hírt ad magáról, mintegy önálló életre kel, elidegenítve az ábrázolás tárgyától. Hol "ferdén" néz a világra, hol szabálytalanul komponál, hagyja kilógni a szereplőt, vagy éppen túlságosan ráfókuszál. Nem idegenkedik a technikai gikszerektől sem. Az elsődleges elektronikus rögzítés lehetővé tesz hangsúlyos képhibákat.
Mindez nem egyszerű dokumentarizmus, hanem részben stilizált amatörizmus. Az adott helyzetben való spontán tájékozódás dinamikája. A lényeges látványelem keresése, sokszor apró részletekben. A történetkövetés így sem szakad meg. Összeáll a fiatal taxisofőr szürke hétköznapja, furcsa utasokkal, adósságainak tologatásával, ami végül tragédiához vezet: tehetetlen sértettségében brutálisan meggyilkolja élete kincsét, burokban őrzött barátnőjét. A történet megrázó, a szociális háttér fojtogató, mégis maga az elbeszélésmód vonja igazán magára a figyelmet, az fokozódik tébolyult kiáltássá. Mint amikor valaki megrendülten meg akarja osztani velünk élményét, lelkiállapotát, és keresi hozzá a szavakat. Másokra lel, kiigazítja magát, kizökken, elkalandozik, elsodorják mondatok, visszatér, próbál tovább mesélni. De bármit mond, egyre csak a saját fájdalma tör elő belőle.
Grunwalsky filmjeiben mindez vizuálisan zajlik. Számomra szinte mindegyik a feltörő fájdalom mozgóképe. Szabadulni a sok igazságtalanságtól, sérelemtől, gyötrelemtől, kilátástalanságtól, gyengeségtől, vétektől. Beleordítani az egészet a világba, a nagy Moziterembe. Majd elhallgatni, szemérmesen letörölni a könnyeket, valamiféle reményt csillantani a szemben. Jól van, szar a világ, de azért nincs semmi baj.
