Hogyan hozna létre egy különleges turisztikai attrakciót számtalan madár segítségével néhány magyar Angolában? Képzeljünk el egy varázslatos helyet, ahol a természet csodái és a magyar kreativitás találkoznak. A projekt célja, hogy a látogatók egyedi élmé
"Budapest you, me" - egy fiatalember próbálkozik, hogy elmondja, amit szeretne, de a szavak nehezen jönnek. Motorját lábbal lökdösi, miközben félrehúzódik a mangó- és eukaliptuszfák között, egy kukoricás határán, ahol a fű embermagasságúra nőtt. A jellegzetes vöröses földút porában, Angolában, az 1500-2000 méteres Bié-platón, a napfény már kezd élénkülni. Mindez jó órányi autózással van Bailundo nem hivatalos királyságának központjától. A környezet zsongása és a váratlan szavak egy Ovimbundu etnikumhoz tartozó helyi fiatal szájából hangzanak el, mintha a természet is figyelne, ahogy a szavak szövevényébe keveredik a modern világ és az ősi gyökerek.
"Mangó!" - mutat egy frissen elültetett, harminc centis csemetére, miközben a motorjáról leveszi a szélesfejű kapáját. Egyszerű angol szavakkal és mutogatással próbálunk kommunikálni, és végül zöld ágra vergődünk. Rodriguesnek hívják, boldog, hogy megtudja, budapesti vagyok, és lelkesen meséli, hogy ő ültette a fát, és további kilencven csemetét tervez ültetni a csapatával - akik lassan, de biztosan megérkeznek.
De mi ez a Budapest körüli mániákus vonzalom, és miért ültetnek fákat a vizén - a Cutatón és Kwanzán, Angola legnagyobb folyóján keresztül - végül az Atlanti-óceánba ömlő Luvhulo patak jobb partján lévő dombtetőn?
A magyarázatért jó 16 évet kell visszamenni az időben, egészen 2009-ig, amikor először észleltek a környéken addig nem megszokott fajú madarakat a helyiek. Az egyik földre hullott példány lábán pedig furcsa karikát találtak, rajta egy szám és néhány betű: Budapest.
Az esemény óriási izgalmat váltott ki, amelyre a közel 160 ezres helyi közösség hagyományos vezetője, Florentino Gabriel Sambundo, a soba grande (nagyfőnök) máig élénken emlékszik. Ő az, aki rendszeresen járja a környéket, ahol a kis parcelláikon kézi eszközökkel maniókát, kukoricát és babot termesztő emberek apróbb ügyeit intézi. Ezeket az ügyeket az állami közigazgatás gyakran elhanyagolja, de Sambundo számára fontosak; ő az, aki a vitás kérdéseket rendezgeti és a renitenseket helyreigazítja. Nem meglepő tehát, hogy a furcsa madarat elsőként hozzá vitték el. Ám ő is tanácstalanul állt a különös, színes tollazatú teremtmény fölött, amelyen egy rejtélyes jelzés volt. A közösség izgatottan várta a megoldást, amely végül a helyi plébános közbenjárása révén született meg. A plébános megnyugtatta a sokkolt lakosokat, hogy a madarat a távoli Magyarországon, Európában látták el a madarászok, akik semmiféle ártó szándékkal nem bírták. Így a község lakói végre megnyugodtak, és a titokzatos madár körüli feszültség feloldódott.
A madár egy kék vércse volt, amely Magyarországon honos költözőfaj, emellett a legkisebb és legszínesebb ragadozóként is ismert. Amikor itthon tavasz van, Angolában már inkább az ősz beköszöntét élik meg: a csapadékos, forró nyarak után a szárazabb és hűvösebb telek felé tartanak. E különleges időszakban a kék vércse számos társával együtt gyűlik össze a közeli területeken, töltve fel erejét a hazaútra, többek között a magyarországi költőhelyeire.
Ezt a tényt akkor még senki sem sejtette. Sem a helyi plébános, sem a soba grande képviselője, sőt, még Palatitz Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Kékvércse-védelmi Munkacsoportjának ornitológusa sem, aki már évek óta fáradozott a vércsefaj megóvásán. Az intenzívebb mezőgazdasági művelés, az élőhelyek csökkenése és a vetési varjak irtása miatt a madarak egyedszáma folyamatosan csökkent. Éppen ebben az évben, amelyet a kék vércse és a vetési varjú közös évének nyilvánítottak, kezdtek el műholdas jeladókkal ellátni a madarakat. Céljuk az volt, hogy a hazai védelmi intézkedések - mint a költőládák kihelyezése, az élőhelyek védelme és a tágas, fás legelők megóvása - mellett feltérképezzék a madarak telelőhelyeit Afrika egyenlítőjétől délre. Így biztosíthatják a kék vércse védelmét a téli időszakban is, és hozzájárulhatnak a faj megmaradásához.
Ennek a kutatásnak az eredménye egy évtized elteltével bontogatta szárnyait, és kétségtelenül világszerte figyelemre méltó felfedezéssé vált: a GPS-technológián alapuló adatelemzés révén derült fény arra, hogy Angola középső felföldjén, Huambo tartományban, egy különleges területen a világ összes kék vércséje összegyűlik tavasz idején, elképesztő, milliós egyedszámban. A 2019-es felfedezést követően két éve a National Geographic Magazin fotósai és természetfilmesek csapata vágott neki az expedíciónak, amelynek célja a madarak táplálkozási és viselkedési szokásainak részletesebb megismerése volt. Idén pedig már egy új ökoturisztikai projektet is elkezdtek elindítani a helyi Orbis Angola alapítvánnyal, hogy tovább szélesítsék a madarak védelmét. E projekt neve Falcopolis, ami nem véletlen elnevezés: az itt található terület, amely a betelepített mangók, az őshonos mupanda és mumue fák, valamint a manióka és kukorica-parcellák keverékével, magas fűvel borított rétjeivel, körülbelül kétszer két kilométeres mozaikos tájat alkot, naponta 300-500 ezer vércse otthonául szolgál. Érdekesség, hogy ennek a hatalmas számnak csak egy töredéke költözik Magyarországra, ahol körülbelül 1300 pár található.
Most visszatérünk Rodrigueshez, aki lelkesen ülteti a kis fákat. A faültetés a helyi természetvédelem keretein belül zajlik, és ez nem csupán egy egyszerű akció: a fák a vércsék éjszakai pihenőhelyéül szolgálnak. Amint megerősödnek, valódi élőhelyfejlesztésről beszélhetünk. Néhány száz méterre tőlük egy impozáns, színes információs tábla áll, egy mangófa csoport szélén. A táblán portugál nyelvű figyelmeztetés hirdeti, hogy ez a terület a kék vércsék védett otthona, mindezt pedig az angolai környezetvédelmi minisztérium (Ministério do Ambiente) hivatalos pecsétje is megerősíti.
A magyar madarászok kitartó munkájának köszönhetően egy különleges madárfaj, a kék vércse felfedezése egyre nagyobb figyelmet kap, mind belföldön, mind nemzetközi szinten. Azonban a felfedezés körüli növekvő érdeklődés nem mentes a kockázatoktól. Sokan aggódnak amiatt, hogy a sokáig elszigetelt, polgárháború sújtotta területre a turizmus kontrollálatlanul áramolhat, ami súlyosan veszélyeztetheti a kék vércse élőhelyét, és kedvezőtlen következményekkel járhat a helyi közösségek számára is. Ezt hangsúlyozza Hivekovics Ákos, aki a bogyósgyümölcs-termesztés szakértője és ökoturizmusban is jártas. Ő vezeti az első expedíciót, amely a Falcopolis projekt keretein belül valósult meg, és három napos teszt-fotószafari keretében valósult meg, fejenként ezer dolláros részvételi díjért.
A zömében spanyol, valamint egy dél-afrikai természetfotósokból álló csapat már túl van a hajnali vércsefotózás izgalmán, és most a terület határvonalán húzódó úton haladnak. Képzeletbeli lencséik mögül figyelik, ahogy a mezítláb sétáló, színes ruhába öltözött, mosolygó helyiek fejükön jellegzetes csomagokkal, eszközökkel és kapákkal egyensúlyozva igyekeznek földjeik felé. A természet varázsában elmerülve, együtt vesznek részt a faültetésben Rodrigues és társai irányításával. "Soha nem fogom elfelejteni, hogy ezt nem tervezetten tettük, pedig valójában nem így volt," mondja valaki a csapatból. "Afrikában vagyunk, és itt minden sajátos módon működik."
A kilencfős csapat, köztük a HVG tudósítójával, egy kalandos belföldi repülőúton van túl, amely során a légcsavaros repülőgép csak másodjára tudott leszállni a tartományi fővárosban, Huambóban. Két napja zötyögnek egy lógó ajtajú Toyota-dzsipben, amely a kék vércsék tömeges gyülekezőhelye és a szálláshely között ingázik, mivel az eredetileg ígért busz valahol a főváros, Luanda és Bailundo között leállt, miután a sofőr kimerült. A csapat tagjai már hozzászoktak, hogy az angolai projektpartner, aki egyben fordító, szervező, kormányzati kapcsolattartó és sofőr is, időnként váratlanul eltűnik, hivatkozva különféle rendőrségi ügyekre. Az étkezések, amelyeket a vércsék megzavarása miatt szigorú időpontokra rendeltek, rendre csúsznak, és a csapat már csak egykedvűen fogadja el a helyzetet.
Természetesen a kényelem másodlagos szempont, ha valaki szenvedélyes hobbista vagy profi a természet, a vad- és a madárfotózás terén. Az ide érkező fotósok célja egyértelmű: minél előbb és minél jobb felvételeket készíteni a kék vércsék ritka világtalálkozójáról, egy olyan különleges eseményről, amelyet eddig csupán néhány szerencsésnek volt lehetősége saját szemével megfigyelni. Mindenki lelkesen osztja meg tapasztalatait, és senki sem panaszkodik.
Nincs még egy olyan ragadozómadár-faj, amelynek minden egyes példánya egy jól körülhatárolt, szűk földrajzi területen gyűlik össze egy adott időszakban. Bár Afrikában találkozhatunk hasonló gyülekezőhelyekkel gyümölcsevő denevérek esetében, illetve Indiában más ragadozó madarak esetében, az, hogy egy faj teljes globális populációja egy helyen, egyidejűleg megjelenjen, valóban páratlan jelenség.
Hivekovics Ákos, aki maga is szenvedélyes madarász, szoros kapcsolatot ápol az MME projektvezetőjével. Ezért nem meglepő, hogy őt kérték fel a turisztikai projekt kidolgozására.
Hivekovics pályafutása az 1990-es évek végén vette kezdetét, amikor populációbiológiai kutatásokkal foglalkozott, és különleges, csak egy adott helyen előforduló fajokat kutatott, például a Kamerun-hegy csúcsain. Azonban nem sokáig maradt a tudományos világban, hiszen a turizmus vonzereje hamarosan elragadta: óceánjárók hivatásos madarászaként, antarktiszi pingvinmegfigyelőként, majd ökoturizmus- és fotoszafari-szervezőként tevékenykedett, olyan projektekkel, amelyek a sarkvidéktől az egyenlítőig, Costa Ricától Botswanáig terjedtek, mindezt a legexkluzívabb VIP-ügyfelek számára. Kb. 15 év elteltével azonban úgy döntött, hogy új irányt vesz az élete, és mindent eladva családot alapít, végül bogyósgyümölcs-termesztésbe kezdett szülőföldjén, Zalában.
A Falcopolis projekttel tér vissza, legalábbis részben, az agrárvállalkozói létből az ökoturizmus és a fotószafarik felé.
Vajon milyen evolúciós előnye lehet ennek a faj számára? Nekem inkább a kockázatok jutnak eszembe: elég egy rosszkor érkező vihar, betegség, néhány gondatlan ember, és máris hatalmas, helyrehozhatatlan veszteséget szenved a világ kékvércse-állománya
Töpreng a szakállas, piknikus alkatú, amatőr természetfotós Hivekovics, miközben egy napernyő alá húzódik, és a körülötte zajló természet csodáira mered. Gondolatai lassan formálódnak, és végül felsorolja az ökoturisztikai projekt hármas célkitűzését: először is, a környezet védelme és fenntarthatóságának erősítése; másodszor, a helyi közösségek bevonása és támogatása; harmadszor pedig, a természet iránti tisztelet és tudatosság növelése a látogatók körében. Ahogy beszél, a szavak mögött megelevenedik a természet szépsége és a projekt fontossága, amiért szívből küzd.
Ezért a helyi közösség is jól élhet, a kék vércsék továbbra is otthonra találhatnak, és a jól kereső érdeklődők, természetfotósok, madármegfigyelők és kalandorok is megkapják azt az élményt, amiért érkeznek.
A projektnek persze vannak nehézségei és buktatói: a jelenség évente egyszer, nagyjából egy hónapig tart, és nem látni, hogy bármivel ki lehetne tolni ezt a szűk szezont - ennél fogva kétséges, hogy megéri-e állandó szálláshelyet fenntartani egész évben, a szakember egyelőre ideiglenes sátortáborban gondolkozik. Ráadásul mindez az esős évszakban, ami idején bármikor elmoshatja a madárnézést és a madarakat egy-egy kiadós zivatar - ezen védett megfigyelőtornyok segíthetnek. A váratlanul felcsillanó, a helyi viszonyok között busásnak ígérkező bevételi lehetőség könnyen kísértésbe hozhat, és a madarak potenciális zavarásával végződő túrák szervezésére csábíthat bárkit. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a nagy esti tülekedésben földre pottyanó, a nedves fűben elázott tollal felröppenni képtelen madarak könnyű prédái lehetnek embernek, vadnak egyaránt.
A kék vércsék egyébként már egy ideje színesítik a helyiek fehérjében nem épp túltengő étrendjét: az Orbis Angola 2023-as adatai szerint évente akár tízezer példány is piacra kerülhet. Egy kék vércse értéke négy csirkével ér fel a helyi piacon, ami meglehetősen drágának tűnik, tekintve hogy a pompás - a hímek kékesszürke, a nőstények vörösesbarna - színekben tündöklő madarak méretben inkább egy jól megtermett galambhoz hasonlítanak.
A projekthez nem árt az országos és helyi politikai elit támogatását sem megszerezni, no, nem mintha nem lenne rá érdeklődés és nyitottság. Melyik polgármester, helyi képviselő ne örülne, ha települése mellett a világ minden tájáról jól fizető érdeklődőket odavonzó látványosság teremne egyik pillanatról a másikra? Pláne egy olyan országban, ahol évtizedek polgárháborúja szívta le az erőforrásokat, vérrel öntözött kátyúba ragasztva az országot.
Angolában épphogy a húszas évei elején jár az első, békés viszonyok között felnőtt nemzedék, bár a lakosság fele szegénységi küszöb alatt él, és az ország olajbevételei - az ország Afrika legnagyobb olajtermelőinek egyike - a kiváltságos kevesek körében összpontosulnak. A kormányzat azért keresi a kitörési lehetőséget, hogy differenciálja a gazdaságot, és a turizmustól sokat várnak. A kék vércsék látványos gyülekezőhelyének turisztikai potenciálját az ország leghíresebb látványosságához, Afrika második legmagasabb vízeséséhez, a 105 méteres Kalandula-vízeséshez mérik. Ennél fogva érthető a kiemelt a figyelem.
Az első este a csapatot egy különleges élmény várta: Pedro Villinga, akit mindenki "Papandulának" hív, motorján érkezett, hogy elkísérje őket a vércsék megfigyelésére. A közeli közösség, ahol él, nemcsak a helyszín közelsége miatt volt fontos, hanem a helyi kultúra és hagyományok miatt is. A környezetvédelmi minisztérium illetékesei figyelemmel kísérték a fotósok viselkedését, hogy ellenőrizzék, betartják-e a szabályokat. Különösen ügyeltek arra, hogy este ne merészkedjenek túl mélyen a vércsék territóriumába. Más alkalommal Joao Kalupeteka Chieva, a közeli település hivatalos képviselője is csatlakozott a csoporthoz, és kíséretével együtt figyelte, ahogy a madarak és a madárfotósok találkozása különleges pillanatokat teremt.
A Falcopolis első turnusának eseményei nem csupán a kulturális sokszínűségről szóltak, hanem politikai dimenzióval is bírtak. A csoport tiszteletére rendezett fogadáson a soba grande énekkara, színes ruhákba öltözött asszonyokból állt, akik vidám dallamokkal és táncra hívó énekekkel szórakoztatták a vendégeket. A hagyományos kosárba dobált pénz, amely a helyi költségekhez való hozzájárulást jelképezte, szintén része volt az eseménynek. A közösségi kunyhóban, ahol a nagyfőnök Budapest felirattal díszített madárjáról mesélt, a beszédek és az ünneplés hangulata magával ragadó volt. Papandula, a kisebb közösség sobája, szintén részt vett a fogadáson, amelyen a madarak védelme és a helyiek bevonása került a középpontba. A beszélgetések során kiemelték, milyen különleges kötelék fűzi össze Magyarországot és a helyi közösséget a madarak által. Az esemény során nem lehetett figyelmen kívül hagyni a helyi hivatalvezető ebédmeghívását sem, amely egy újabb lehetőség volt a kapcsolatok elmélyítésére. Ráadásul egy angolai rádió is interjút készített a magyar szervezővel, így a rendezvény nem csupán a helyiek, hanem a nemzetközi közönség figyelmét is felkeltette.
"Fontosak ezek az események. Az emberek látják, hogy itt vagyunk, hallanak a madarakról, jobban odafigyelnek rájuk, jó jel, hogy a főnökök is tájékozottak, tudják, mire kell figyelni, van mire építeni" - mondta Hivekovics Ákos a találkozók után.
Az alapozó munka a vércsék távozásával is folytatódik: a helyiek bevonását, részletesebb tájékoztatásukat, a szemléletformálást önkéntes program segítségével végzik év közben, amikor a madarak otthon költenek. Már tudják melyik globális önkéntes-toborzó társaságot mozgósítják, megvannak a szállásaik, és jövőre, a következő évi nagy kékvércse-dzsemborin még jobban előkészített terep várja majd az érdeklődőket.
A vércsenézés élményéről, arról, hogy vajon miért pont itt gyülekeznek, hogyan repülnek haza, mire kell odafigyelni látogatásukkor, és milyen egy csapat elhivatott természetfotóssal vércselesre menni, a következő cikkünkben lesz szó.
