Shakespeare művészi világának születését a pestis árnyéka kísérte, amikor London utcái üresen kongtak, és a halál szele fújt a város felett. Ekkor, miközben a világ egy sötét fejezetet élt meg, a költő a szavak varázslatos birodalmába merült, hogy életre
Vannak olyan művészek, akik képesek bármikor és bárhol alkotni, akár egy zsúfolt kávéház zajában, vagy éppen egy dübörgő heavy metál koncert közepén, ahol a zene nem csupán zavaró, hanem éppen ellenkezőleg, ösztönzőleg hat rájuk. Ezzel szemben léteznek olyan alkotók is, akiknek az ihlethez feltétlenül csendes környezetre van szükségük, különben képtelenek megvalósítani elképzeléseiket. Hogy Shakespeare melyik típusba tartozott, azt nehéz lenne egyértelműen megállapítani.
De az valószínű, hogy ő is karanténban alkotott, akárcsak sokan a Covid időszakában, akik képesek voltak legalább az idejük egy részét valamilyen alkotótevékenységgel tölteni. Nos, a világ egyik legnagyobb drámaírójával is hasonló történhetett a londoni pestisjárványok idején.
1564-ben, amikor Shakespeare még csupán egy csecsemő volt, szülővárosában, Stratford-upon-Avonben a búbópestis súlyosan sújtotta a lakosságot. Talán a sors keze volt ez, de a fiatal drámaíró elkerülte a betegséget, és ez a szerencse később is kitartott mellette, amikor Londonban a pestis viharosan terjedt. A 16. és 17. század fordulóján az angol főváros népessége drámai módon megnövekedett, a zsúfolt, nyomorúságos utcák és a borzalmas higiéniai körülmények pedig kedveztek a különféle betegségek, különösen a pestisjárványok terjedésének, amelyek évről évre újra és újra felütötték a fejüket.
A város vezetése a járványügyi intézkedések keretében 1603 és 1613 között összesen 78 hónapra bezárta a színházakat, éppen abban az időszakban, amikor Shakespeare írói pályafutása a csúcsára hágott. A hatóság nem kímélte a többi szórakozóhelyet és a bordélyokat sem, de mivel a színházakat a bűnös tevékenységek központjának tekintették, ezek kerültek az első helyre a bezárások listáján.
Az a felvetés, hogy az angol drámaíró a pestis sújtotta időszakban alkotta meg egyik legsötétebb drámáját, megalapozott. Biztosan tudjuk, hogy a mű premierje I. Jakab udvarának színpadán zajlott le 1606. december 25-én. Emellett történelmi források is alátámasztják, hogy abban az évben korábban is pusztított a pestis Londonban. Bár ez a járvány nem volt olyan súlyos, mint a három évvel korábbi, mégis egészen a kora őszig tartott, és éppen azt a városrészt sújtotta, ahol Shakespeare élt. Különösen tragikus, hogy a drámaíró szállásadónője, Marie Mountjoy is áldozatául esett ennek a hullámnak.
Ha mindezeknek tudatában vagyunk, akkor nem nehéz felidézni a Lear király komor, zord, barátságtalan hangulatát, amely abszolút rezonál a kor hangulatára - és amelyek számunkra is ismerősek már: üres, kietlen utcák, zárva tartó boltok, szabadon rohangáló kóbor kutyák, és a templomban állandó szóló harang, amely a temetéseket jelzi.
Ennek fényében talán érdemes újra elővennünk a drámát, elolvasni ezen információk tükrében is, és eljátszani a gondolattal, vajon milyen lehetett a 17. században karanténban alkotni, ráadásul remekműveket, miközben odakint a világ a halál bűzétől volt keserű.
