Exkluzív beszélgetés Sóvári-Fehér Anna színésznővel, a Pokoli rokonok című sorozat egyik kiemelkedő alakjával.

Sóvári-Fehér Anna a szerelem elbűvölő világának nagy rajongója, és a csodák iránti vonzalma is mélyen gyökerezik benne. Talán éppen az érzékeny lelkisége az, ami lehetővé teszi számára, hogy a mindennapi élet apró varázslatait is észrevegye és értékelje.

A színházi világ mellett a "Pokoli rokonok" című sorozat révén ismerhetjük őt. Nemrégiben teljesítette a félmaratont, csupán azért, hogy a civil életében is elérjen egy olyan mérföldkövet, mint amilyet a szakmai karrierjében. Sóvári-Fehér Anna igyekszik megóvni a magánéletét, ám a saját belső harcairól nyíltan mesélt, felfedve ezzel azokat a kihívásokat, amelyekkel szembesül.

Volt a családunkban olyan személy, aki művészetekkel foglalkozott?

Nem tudok arról, hogy lett volna ilyen. Anyukám óvónő, aki csodás tehetséggel tanítja a gyerekeket verset mondani és énekelni. Már öt éves koromtól kezdve magával vitt a színházba, és már akkor felnőtt bérletem volt. Az ő szenvedélye és elhivatottsága sokat formált az életemben.

A színház szeretete határozta meg a pályaválasztásodat?

A színpad sosem állt távol tőlem; gyermekként gyakran vettem részt vers- és mesemondó versenyeken, ahol a szavak varázsával bűvöltem el a közönséget. Hét éven át a versenyszerű aerobik világában is kipróbáltam magam, miközben számos sportágat felfedeztem. Az éneklés és a tánc mindig is különleges helyet foglalt el az életemben. Az iskolában jól teljesítettem, és egy időben pszichológusi pályára készültem. Amikor elmondtam a családomnak, hogy a színészet iránti szenvedélyem erősebb, mint bármi más, csak annyit mondtak: "Rendben, legyen így!" Nem voltak kételyeik, nem próbáltak lebeszélni, így hát beiratkoztam a helyi musicaltanodába, majd csatlakoztam különböző színjátszókörökhöz, és végül nem is vágyakoztam más iskolák felvételijére. Az álmom felé vezető úton egyértelműen választottam.

Hosszú és kalandos utat jártál be az ország különböző sarkain, mire végre valóra vált az álmod.

Természetesen, íme egy egyedibb változata a szövegnek: Igen, a felsőoktatási felvételi során sajnos a harmadik rostán kiestem, így egy esztendőt a Pesti Magyar Színiakadémián töltöttem Felhőfi-Kiss László osztályában. Ezt követően újra nekivágtam a felvételinek Kaposvárra, ahol végre sikerült bejutnom. Eperjes Károly és Szalma Tamás irányítása alatt tanulhattam, de a covid-járvány közbeszólt, ami komoly kihívásokat jelentett számunkra. Ennek ellenére nem adtuk fel, és rugalmasan alkalmazkodtunk a megváltozott körülményekhez.

Nyíregyháza után Budapest hatalmas ugrás, igaz? Mennyire sikerült belerázódnod a főváros vibráló életébe?

Nem, az első találkozásom Pesttel nem volt jó élmény. A képzés nagyon hasznos volt, de akkor a város nekem hangos és zsúfolt volt. Ráadásul egy középiskolai kollégiumban laktam, ahol nagyon szigorú szabályok voltak, én pedig nem viselem túl jól a korlátozásokat.

A nyüzsgés után újra csendesebbé váltak a napjaid: Kaposváron töltötted az idődet. Milyen emlékekkel és élményekkel gazdagodtál onnan?

Egy különleges képesség, amely lehetővé teszi, hogy minden akadály ellenére is színházi produkciók születhessenek. Mivel nem voltunk a figyelem középpontjában, a helyzetünk sokkal nehezebb volt; a szakmabeliek nem tolongtak, hogy Kaposvárra érkezzenek vizsgaelőadásokat megtekinteni. Ez azonban csak erősebbé tett minket, hiszen kitartóbbá és önállóbbá váltunk az út során.

Számos, elsőre jelentéktelennek tűnő, de valójában nagyon is lényeges dolgot szívta magába a színpad világában, mint például, hogy utcai cipőben és civil ruhában tilos fellépni. Mivel alapvetően is kíváncsi természet vagyok, ez a környezet csak még inkább ösztönzött arra, hogy felfedezzem mindazt, ami körülöttem zajlik. A tudásvágyam, ami mindig is része volt az életemnek, Kaposváron különösen felerősödött.

Most pedig a főváros szívében állsz, és friss diplomásként aláírtad az első szerződésedet. Tudod, milyen hatalmas lehetőség ez, főleg a mai világban?

Ez az egész élmény szinte felfoghatatlan áldás az életemben. Harmadéves hallgatóként érkeztem Győrbe gyakorlatra, és éppen a fiatal Fedák Sári szerepét játszottam egy róla készült előadásban, Kubik Anna oldalán. Már önmagában is csodálatos, hogy így kezdődött a pályafutásom! Berettyán Nándor, aki akkoriban a Karinthy Színházat irányította, figyelemmel kísérte az egyik vizsgánkat, és meghívott a Szarvaskirály című produkcióba. Kelemen József, az egyetem professzora és a Thália Színház főrendezője is felfigyelt rám, és felkért, hogy szerepeljek a Tháliában a Komédia egy bankrablásról című előadásban.

A Tháliában töltött szakmai gyakorlatom során öt különböző szerepben próbálhattam ki magam, és három új bemutató is a terveim között szerepelt. Ez az időszak rendkívül intenzív és izgalmas volt számomra; igazán élveztem a pörgést, hiszen a dinamizmus mindig is a szenvedélyem volt!

Jelenleg kilenc különböző szerepet formálsz meg, és valóban a mély vízben úszkálasz. Melyik az a produkció, amelyik a leginkább rezonál veled?

Úgy érzem, egyszerre vagyok a valóság talaján álló és a vágyak felhőiben lebegő! Talán ennek az az oka, hogy rendkívül érzékeny vagyok, és néha még a szokásosnál is intenzívebben élem meg a dolgokat.

A darab címe elsőre talán félrevezető, hiszen nem egy rózsaszín ködben úszó lányregényről van szó, hanem egy mélyen elgondolkodtató, ugyanakkor szellemes történetről. Az előadás üzenete számomra az, hogy a mindennapi életben rejlő kihívások és komolyabb témák mellett mindig ott van a humor, amely segíthet feldolgozni a nehézségeket. A nevetés és a reflexió egyensúlya arra ösztönöz, hogy a komoly dolgokat is más szemszögből nézzük, és hogy a nehézségek ellenére mindig találjunk valami pozitívumot az életünkben.

Én azt gondolom, hogy azok a valós érzelmek, amelyek igazán erősek és van létjogosultságuk, azok utat törnek maguknak. Tök mindegy, mennyi idő telik el, ha két ember összetartozik, akkor előbb-utóbb valamilyen úton-módon egymás mellett kötnek ki.

A Thália Színházban már jó ideje stabil a társulat alapja. Mennyire volt számodra zökkenőmentes a beilleszkedés a csapat dinamikájába?

Itt egy nagyon szeretetteljes légkör uralkodik, senki nem volt velem elutasító, egyetlen olyan rossz pillantást sem érzékeltem, hogy mit keres itt ez a kislány. Mivel nagyon nyitott vagyok, és azt hiszem, elég jól alkalmazkodom, nem volt gond a beilleszkedéssel. Amiben csak tudtak, segítettek, és én is igyekeztem, tehát magamhoz képest a legfelkészültebb voltam. Szöveget tanultam, néztem a videókat, hova kell beállni, mit, mikor kell csinálni, mit gondolok esetleg másképp az adott szerepekről, hogyan lehetne még jobb, részletesebb, teljesebb.

Igyekeztem legyűrni azt a belső démont, ami folyamatosan a fejemhez vágta: "Túl nagy ez neked, nem fogod bírni!" Valahol mélyen mégiscsak félelmetes volt, hogy negyedéves egyetemistaként a főváros szívében találom magam, és főszerepeket próbálok, vagy hetente újabb előadásokba csöppenek. Az események olyan gyorsan pörögtek, hogy ez a sok csodálatos élmény csak most kezd el igazán leülepedni bennem. Hogy tényleg velem történik mindez!

A színház világán kívül a napi tévésorozatban, a Pokoli rokonokban is látható vagyok. Ez a szerep egy egészen más típusú népszerűséget hozott számomra. Gyakran előfordul, hogy az utcán megállítanak az emberek, és felismernek. Milyen izgalmas érzés, amikor a nézők a képernyőről a valóságba hoznak!

Valóban, ez egy kicsit zavarba ejtő, és számomra még mindig meglehetősen szokatlan élmény. Nemrég a családommal egy vidéki wellness szállodában töltöttünk egy kis időt, és ott észrevettem, hogy mögöttem suttognak az emberek. Volt, aki meg is szólított. Ráadásul egyre gyakrabban kérnek közös fotót is, ami szintén új nekem. Volt már olyan vicces pillanat is, amikor valaki azt mondta, hogy hasonlítok egy színésznőre, ami még inkább meglepett.

Amikor észleled, hogy a tekintetek rád irányulnak, hajlamos vagy megváltoztatni a viselkedésed? Nem mindig tudatos döntés eredménye ez, hanem inkább egy belső ösztön, ami irányít.

Ez számomra igencsak kihívást jelent, mivel alapvetően nem vagyok a viselkedés rabja. Ritkán alkalmazkodom a megszokott normákhoz, és eddig nem is volt szükségem arra, hogy túlságosan figyeljek erre. Ha például eszembe jut, hogy szívesen felkapaszkodnék egy fára, egyszerűen megteszem, anélkül hogy foglalkoznék azzal, vajon mások mit gondolnak erről. Leginkább a saját elveimhez és szabályaimhoz szeretem igazítani a cselekedeteimet.

Milyen saját szabályaid vannak?

Az életem tele van időszakos kihívásokkal. Vannak, amik a mozgásra és az étkezésre vonatkoznak, mások pedig a napi feladataim elvégzésére irányulnak. Jelenleg éppen böjtölök, és ebben az időszakban egyetlen csepp alkoholt sem fogyasztok. Emlékszem, volt egy idő, amikor elhatároztam, hogy lefutom a félmaratont – és egyszerűen csak felkeltem, és nekiindultam. Szigorú és következetes vagyok magammal, ha célokat tűzök ki, és ezt komolyan is veszem.

Egész nyáron át folyamatosan szövegeket tanulmányoztam, szinte egyik napról a másikra. Ezek olyan készségek, amelyek könnyedén fejleszthetők. Mivel öt hónapon keresztül ebben a környezetben éltem, utána már szinte gyerekjáték volt elsajátítani a Romantikus komédia szövegét. Ráadásul mindig örömmel vágok bele a tanulásba, számomra ez egyfajta inspirációt is jelent.

Tavaly másodszorra költöztél Pestre, jobban érzitek már egymást a várossal?

Igen, most már valóban jól érzem magam. Az is külön öröm, hogy zöldebb környezet ölel körül, és a nyugalom is sokkal inkább jelen van az életemben. Soha nem hittem volna, hogy a nyugalom ennyire közel áll hozzám, hiszen alapvetően mindig is egy kis nyüzsgés volt bennem. De most, érdekes módon, úgy tűnik, sok minden a helyére került. Azt hiszem, lassan kezdem elfogadni magam, minden hibámmal együtt, amikkel már régóta küzdök.

Mik voltak azok a nehézségek, amikkel a múltban szembesültél?

Szinte mindenhol azt hallottam, hogy én vagyok a teltebb, mint a többi vicces lány. Anyukám mindig azzal próbált meg vigasztalni, hogy csupán erősebb a csontozatom, de tény, hogy testesebb voltam, mint a körülöttem élő, hasonló korú lányok. Óvodás korom óta harcoltam ezzel a helyzettel. Mostanra viszont már megtanultam elfogadni magam, és tudom, hogy az én testemnek is megvan a maga értéke és helye a világban.

Nem minden huszonéves lány hosszú hajjal, csillogó szemekkel, százhetven centiméter magas és negyven kilós alkatú. Amikor verseny aerobikoztam, a legjobb barátnőmmel mi voltunk a tartóemberek. A mi hátunkon álltak azok, akik a látványos figurákat bemutatták. Ez a szerep azonban rendkívül hasznosnak bizonyult, mert megtanultam, hogyan legyek stabil alap, és ma már sokkal magabiztosabban mozgok ezekben a pozíciókban. A Színiakadémián, amikor a lányok száma csökkent a táncórákon, gyakran fiúkkal táncoltam. Így bőven volt alkalmam, hogy a női energiáimnak teret adjak és kifejezzem magam.

Önmagam elfogadásában több tényező játszott kulcsszerepet. Először is, a belső párbeszédem átalakítása segített abban, hogy ne a hibáimra, hanem a fejlődésemre összpontosítsak. Emellett a környezetem támogatása, barátok és családtagok bátorítása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy jobban értékeljem saját magamat. Fontos lépés volt számomra az önreflexió, amikor időt szenteltem arra, hogy megismerjem az érzéseimet és gondolataimat, ezzel pedig tisztább képet kaptam arról, ki is vagyok valójában. A pozitív példák – emberek, akik bátran vállalták önmagukat – inspiráltak, hogy én is nyitottabb legyek a saját identitásomra. Végül, de nem utolsósorban, a meditáció és a tudatos jelenlét gyakorlása segített békére lelni önmagammal és elfogadni a tökéletlenségeimet is. Mindezek együttese formálta az utamat az önelfogadás felé.

Úgy érzem, most végre megtaláltam a helyemet. Külsőleg is folyamatosan kapom a pozitív visszajelzéseket, de ami igazán fontos, az az, hogy belül minden a helyére került. A közösségi médiában sokszor úgy tűnik, hogy mindenki tökéletes, de én büszke vagyok a saját tökéletlenségeimre. A Fedák Sári szerep pedig jelentős mértékben hozzájárult az önelfogadásomhoz.

Akkor kezdtem magam megszeretni, és azt hiszem most már nagyon jó úton járok. De a futás is rengeteget segít, kitisztítja az agyamat. És arra is rájöttem, hogy igazából tök felesleges bárkivel is összehasonlítani magam, mert belőlem egy van, mindenkiből egy van, amire más alkalmas, arra én nem vagyok. Amire én vagyok alkalmas, arra a másik ember nem. Vagy inkább nem tudja senki pontosan úgy csinálni, ahogy te csinálnád.

Ahogyan Fedák Sári szavaival élve: "Bízom abban, hogy a Jóisten mindig azokat a kihívásokat hozza elém, amelyek által fejlődni tudok, és amelyekkel szembe kell néznem. Minden alkalommal kapok melléjük támaszokat és embereket, akik segítenek az utamon."

Ki volt az a különleges új barát, aki a legnagyobb hatással volt az életedre Budapesten?

Balázs Andi, az igaz barátom, akivel a Karinthy Színházban találkoztunk, már az első pillanattól fogva egy hullámhosszon rezgettünk. Az olvasópróbán úgy szétültettek minket, mint a kisgyerekeket, mert folyamatosan nevettünk valamin. Másnap Andi meglepett egy gyönyörű ceruzával, amelynek a végén egy szívecskés dísz lógott; amikor meglátta, rögtön az jutott eszébe, hogy biztosan örömet okozna nekem.

Mivel kapcsolódsz ki, mi tölt fel?

A családom, a szerelmem és a barátaim társasága számomra igazi feltöltődést jelent. Ezek azok a pillanatok, amelyekben igazán otthon érzem magam. A futás az, ami a legjobban képes kikapcsolni, segít elengedni a mindennapi stresszt, de emellett rengeteget olvasok, és a kézműves tevékenységek is különösen közel állnak a szívemhez. Szeretem a jó filmeket, amelyek új perspektívákat nyújtanak. Mindig kíváncsi vagyok, és hajlok arra, hogy alaposan utána járjak a dolgoknak. Ez a kíváncsiság részben abból fakad, hogy korábban gyakran tartottam attól, hogy mások butának látnak. Most pedig arra törekszem, hogy minél több tudást gyűjtsek, hiszen jó érzés, amikor képes vagyok legyőzni azokat a belső gátakat, amelyek megnehezítik az életemet.

Szerintem csodálatos, mennyi mindenre képes az ember! Minden nap úgy kelek és fekszem, hogy hálát adok a Jóistennek. Sokat beszélgetek vele, és magammal is.