A pannonhalmi főapát a visszaélések kapcsán hangsúlyozta a bocsánatkérés, a nyilvános elszámoltathatóság és a sebek gyógyításának fontosságát. E szavak mögött mély empátia és felelősség rejlik, amelyek elengedhetetlenek a közösségi bizalom helyreállításáh

A kétezres évek elején Pannonhalmán egy bencés szerzetes több diák életét megkeserítette zaklatásával. Amikor Várszegi Asztrik, az akkori főapát, 2015-ben értesült erről, bátran szembenézett a helyzettel, és nyilvánosan bocsánatot kért az áldozatoktól. Azóta is folyamatosan érezhető a közvélemény felháborodása az egyházi zaklatási ügyek kapcsán, amelyek a napvilágra kerültek. De milyen élmény ez az érintettek számára, akik sok esetben egy fedél alatt éltek az elkövetőkkel? Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát most megosztja velünk saját gondolatait és érzéseit e nehéz témáról.

"Iskolafenntartó szerzeteselöljáróként együttérzéssel és őszintén bocsánatot kérek valamennyi gyermektől, szülőtől és tanártól, akiket bármelyik intézményünkben sérelem, megalázás, bántalmazás ért" - ha visszaélési üggyel szembesülök, ezzel a gondolattal kell kezdenem az érintett közösségnek szóló üzenetemet.

Ha a bocsánatkérés valóban őszinte, akkor az a szív mélyéből fakad, és magában hordozza a bántó tettekért vállalt felelősséget. Elismeri a másik fél fájdalmát, és készséggel ajánlja fel segítségét a gyógyulás folyamatában. Téved, aki azt hiszi, hogy az áldozatok kihallgatása elegendő ahhoz, hogy meghallgassuk őket. A valódi figyelem nem csupán a történések pontos rögzítésére összpontosít, hanem arra is, ahogyan az áldozatok kifejezik magukat, ahogyan a szavaik mögött rejlő érzelmeket is észleljük. Minél gyakrabban folytatunk ilyen mélyreható beszélgetéseket, annál inkább képesek vagyunk megérteni egymást. A kihallgatás csupán egy egyszeri esemény lehet érzelmi kötelék nélkül, míg a valódi meghallgatáshoz elengedhetetlen, hogy kapcsolatba lépjünk egymással.

Fontos, hogy értő és meghallgató figyelemmel forduljunk a sértettek felé.

A visszaélések kérdése elkerülhetetlenül felveti a felelősség problémáját. Az elkövető, aki egyházi pozícióját, tekintélyét vagy fölérendelt szerepét kihasználva cselekszik, egyértelműen felelős tetteiért. Ugyanakkor a közösség, az intézmény és annak vezetői is felelősséget hordanak magukon, ha figyelmen kívül hagyják a figyelmeztető jeleket, és nem reagálnak azokra. Nem elhanyagolható a felettes egyházi szerv szerepe sem, amelynek szintén feladata lenne a visszaélések megelőzése és kezelése. A hármas felelősségből fakadó következményeket mindenképpen vállalni kell, el kell vonni a megfelelő tanulságokat, és sürgős intézkedéseket kell hozni annak érdekében, hogy a bántalmazás és a visszaélés lehetősége megszűnjön. A megelőzés érdekében elengedhetetlen a támogatás, a segítségnyújtás, valamint a pszichológiai tanácsadás és terápia biztosítása a sértettek számára.

Ma már évtizedes gyakorlattal írom le ezeket a számomra egyértelműen előtoluló mondatokat. Nem volt ez mindig így. A gyermekvédelem, a bántalmazások kezelésének kérdésében sokáig egyáltalán nem volt tapasztalatom. Mindig úgy éreztem, hogy nehéz téma a bántalmazások kérdése. Szégyenfolt az egyház történetében, mert olyan masszív rontás, bántás, ártás, sérülés keletkezett az áldozatokon, amely őket egész életükben elkíséri. Személyes tapasztalatom egészen 2014-ig nem volt ezzel a problémakörrel. Olvastam, hallottam, hogy európai, amerikai egyházmegyékben milyen rendszerszintű bántalmazási esetek kerültek napvilágra.

Ma már közismert, hogy az európai országok egy részében - Franciaországban, Németországban, Lengyelországban - teljes körű múltfeltárás történt. A katolikus egyház egy része már átment azon a folyamaton, amelyet az Egyesült Államok püspökei kezdeményeztek, akik egy 2002-es tényfeltáró riportsorozat hatására szembesültek az egyházmegyéikben a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaélések magas számával. Az általuk elrendelt független vizsgálat feltárta a probléma valódi méretét, eközben rendszerszintű hibákat azonosított, ugyanakkor javaslatokat is tett azok kezelésére. Nyomukban egyre több egyházi vezető bocsánatot kért az elkövetett bűnökért, személyesen találkoztak áldozatokkal, és elindítottak egy párbeszédet.

A külföldi esetfeltárások és azok következményei mélyen elgondolkodtattak, és arra a megállapításra jutottam, hogy a magyar egyház falai között is egy hatalmas problémát rejt a téma. Már a 2010-es évek közepén óvatosan próbáltuk körüljárni ezt a kérdést, de személy szerint nem tudtam, hogyan is közelítsek hozzá, és mit is kezdhetnék vele. Ott vannak az áldozatok, akiknek életét súlyos sérelmek, visszaélések és erőszak tették tönkre. Az ilyen bántalmazások nem csupán átmeneti fájdalmat okoznak, hanem maradandó, mély sebeket hagynak, amelyekből sokan sosem gyógyulnak meg teljesen.

Mi lesz az elkövető egyházi személyekkel a feltárás után? Ráléphetnek-e a bűnbánat hosszú és rögös útjára? Aztán nem feledkezhetünk meg a gyakorló hívők mellett a jószándékú keresőkről sem, akik figyelnek az egyházra. Vajon egy ilyen tisztázási folyamat végérvényesen lerombolja-e bennük az egyház hitelét? Vagy éppen ellenkező hatást vált ki, és tényfeltáró ténykedésünkben az egyház emberi arcát látják meg? És mennyire rendülnek meg a gyakorló hívők? Ők vajon elveszítik-e a klerikusokba, az egyháziakba vetett bizalmukat?

Emlékeim szerint ezek a kérdések egy kusza problémahalmazként kavarogtak a fejemben. Olyan hírekre bukkantam, hogy az Egyesült Államokban bántalmazási ügyekre szakosodott ügyvédi irodák már tömeges kártérítési pereket indítottak, és ennek következményeként számos egyházmegye került anyagi válságba. Ezekben a történetekben nem csupán a gyógyulás reménye, hanem a hideg, számító anyagi érdekek kísértése is megjelent.

Az egész darázsfészekhez való viszonyulásom akkor vett gyökeres fordulatot, amikor Pannonhalmán 2014-ben először találkoztam személyesen áldozatokkal mint az akkori vizsgálóbizottság egyik tagja. Igyekeztünk a lehető legnagyobb empátiával figyelni a hozzánk érkezőkre, hiszen óriási belső vívódás eredménye, mire valaki egyáltalán beszélni mer az őt ért sérelmekről. Évtizedekig titokban tartja, kitakarja magában, majd úgy dönt, hogy megosztja a történetét.

A visszaélés áldozata végtelenül egyedül van. Az értő, befogadó meghallgatással ezt a magányt és kiszolgáltatottságot lassanként oldani lehet.

Megindító élmény volt számomra, hogy egyetlen olyan személlyel sem találkoztam közöttük, aki szándékosan ártani akart volna az Egyháznak, vagy aki anyagi előnyökre vágyott volna, esetleg a szerzeteseket vádolni próbálta volna. Mindannyian egy közös vágyat hordoztak magukban: azt szerették volna, ha egy felelős egyházi vezető nyíltan elismeri, hogy ami velük történt, az igazságtalan, és hogy az ilyen esetek elkerülése érdekében a jövőben mindent megtesznek, valamint bocsánatot kér a múltbéli eseményekért. Az első ügyünk 2015-ös nyilvánosságra hozatala után végre megtörtént a méltánytalanság elismerése. Asztrik akkori főapát – talán a történések tükrében egy kicsit késlekedve – egy hónappal később végül bocsánatot is kért.

Az áldozatok közös, kiemelkedő kívánsága az volt, hogy a bencés közösség minden tőle telhetőt tegyen a bűnismétlés megakadályozása érdekében. Célunk, hogy azonosítsuk és megszüntessük azokat a működési pontokat, amelyek lehetőséget teremtenek a visszaélésekre és bántalmazásokra. Ehhez elengedhetetlen egy érzékeny, biztonságos jelzőrendszer kialakítása, amely a Pannonhalmi Bencés Gimnázium gyermekvédelmi csoportján keresztül valósult meg 2016-ban, egy évnyi alapos előkészítést követően. Ezt a gyermekvédelmi protokollt kiterjesztettük minden általunk fenntartott iskolára, és már megkezdtük a felülvizsgálatát is, hiszen azóta jelentős idő telt el a bevezetés óta.

Az első bejelentők még csak belső, egyházi vizsgálatot kértek, csak ehhez járultak hozzá. Szándékukat meghallgatásaik jegyzőkönyvének végén írásban is kifejezték. Amint azonban rendőrségi feljelentések is történtek, arra kértük a sértetteket, hogy lehetőség szerint a világi igazságszolgáltatás előtt is meséljék el a történteket. Nekik ez nem volt mindig egyszerű.

Számomra rendkívül megható élmény volt, hogy az áldozatok nem a bosszúra vágytak, hanem kifejezték aggodalmukat az elkövetők további sorsával kapcsolatban is. Felmerült bennük a kérdés, hogyan tudják túlélnie azokat a tetteket, és hogyan nézhetnek szembe a saját cselekedeteikkel – ezek az érzések folyamatosan jelen voltak, és nem vezette őket ártó szándék. Mindhárom szerzetesi érintettségű ügyben hasonló motívumokat figyelhettem meg, ami mélyen megrendített, ugyanakkor megerősített abban a meggyőződésben, hogy az áldozatok mellett kell kiállnunk, és támogatnunk őket a gyógyulás folyamatában. Sok egykori diákunk számára biztosítottunk terápiás segítséget és folyamatos spirituális kísérést, hogy megtalálhassák a belső békéjüket.

Az egyházi vizsgálatok eredményeit, a feltáró folyamatokat a kezdetektől fogva megosztottuk a nyilvánossággal, hiszen ez a diagnózis és a szembenézés szerves része. Bevallom, nem voltam ebben mindig ennyire elkötelezett. A második ügyünk nyilvánosságra hozatalakor, 2016 tavaszán is felhívtak jóakarók, akik közölték, hogy amire készülünk, az öngyilkosság, és az egyházat gyengíteni fogja. Azonban a kommunikációnkat azóta is segítő bencés öregdiákunkkal sokat beszélgetve beláttam, hogy Pannonhalma már kilépett a fényre, megkezdett egy utat az őszinte szembenézés folyamatában.

Az áldozatok és a hitelességünk védelme érdekében a legrosszabb, amit tehetünk, az az lenne, ha visszatérnénk az elhallgatás kultúrájához.

Visszanézve is azt látom, hogy a nyílt és transzparens kommunikáció vállalása volt a leghelyesebb döntés. A közvéleménynek joga van megismerni ezeket a felkavaró eseteket. Hit, erő és bátorság kell ahhoz, hogy újságírókat hívjunk meg magunkhoz, ahol beszámolunk a bántalmazási ügyek kezeléséről. Ugyanakkor ezeken az alkalmakon már nemcsak a diagnózisról, hanem a jövőről, az intézményi terápiáról, a gyógyulás módozatairól, eszközeiről is beszélhettünk. Ami szintén a közre tartozik.

A bántalmazások ügyének egyházi kezelése, az ebből fakadó félelmek hasonlatosak a kommunista rendszerrel való kollaborálók kérdéséhez. Ezen a ponton egy fontos meglátásomat szeretném megosztani az azóta is aggódókkal, akik szerint minden beismerés végső soron az egyházat gyengíti.

A III/III-as ügynöki feltárások pontosan emiatt a téves premissza miatt maradtak el. A "Mi áldozatok voltunk, és helyettünk a tartótisztekkel kellene foglalkozni" közkeletű vélekedés azóta is tartja magát, ámde sajnos téves. Ezzel nem azt állítom, hogy a kommunizmus rendszerének nem voltak egyházi áldozatai. Voltak számosan, és ők megérdemelnek minden tiszteletet és megbecsülést. Mindemellett bizony közreműködők is akadtak szép számmal. A két jelenség - a bántalmazók és az ügynökök - együttes kezelésének kérdése ezért akkor sem megkerülhető, ha az elkövetők/kollaborálók számát elenyészőnek gondoljuk az egyházi normalitáshoz képest. Amit egészen addig nem fogunk tudni alátámasztani, bizonyítani, amíg fel nem tártuk az egyházban elkövetett visszaélések valódi mélységét. Addig az egyháznak tűrnie kell az általánosításból is fakadó megbélyegzést. Miközben az egyháziak és az egyház maga nem bűnelkövető (ez képtelenség), aközben vannak, akik bűnelkövetők (ez viszont tény).

Azt tapasztalom, hogy a hatalommal való összefonódás, az egykori kollaborátorok magatartása, valamint a verbális, fizikai és szexuális bántalmazások mind egy mélyen gyökerező problémára vezethetők vissza. A tekintély tisztelete és a hatalmi pozíciók iránti vonzalom sokszor felülírja az evangéliumi szolgálat iránti valódi szeretetet, ezzel torzítva a közösségi értékeket és az emberi kapcsolatokat.

Még egy aspektusban változott a korábbi nézőpontom. Fel kellett ismernem, hogy a nyilvánosság nem ellenségünk, hanem szövetségesünk a problémák feltárásában. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy a média és a közösségi platformok néha túlzottan felnagyítják a negatív eseményeket. Ennek ellenére el kell fogadnunk ezt a kihívást, hiszen a közösségünk - beleértve a hívőket, diákokat és szülőket - iránti felelősségünk ezt kívánja. Megerősítő élmény számomra, hogy a Pannonhalmi Főapátság ügyfeltárásai nem vezettek bizalomvesztéshez, sőt, az ellenkező hatást érték el. A szülők nem távolították el gyermekeiket az iskoláinkból, mert látták, hogy nem próbáljuk eltitkolni a nehézségeket, hanem bátran szembenézünk velük és a megoldásokon dolgozunk. Hiszen végső soron ez a tanulási folyamat lényege: merjünk szembenézni a kihívásokkal, hogy aztán sikeresen túllépjünk rajtuk.

Az elmúlt tíz év során alapvetően megváltozott a bántalmazásokkal kapcsolatos társadalmi felfogás. Rájöttünk, hogy a probléma nem csupán Pannonhalmát érinti, hanem széleskörűen jelen van a társadalom különböző területein. Az emberek tudomásul vették, hogy a bántalmazás nem csupán egyházi jelenség; számos eset látott napvilágot a sport, a média, a művészet, a filmipar és a világi oktatás világában is. A "Me Too-mozgalom" lendületet kapott, és ezzel párhuzamosan megerősítette bennünket abban, hogy érdemes az átláthatóságot választani az elhallgatás helyett. Hiszek abban, hogy bármilyen bántalmazás esetén elsődleges a helyzet alapos és tisztességes feltárása, amelyet követnie kell a jövőre irányuló gyógyító folyamatnak. A terápia nemcsak az áldozat, hanem az elkövető számára is fontos kísérője lehet a rehabilitációnak.

A forgatókönyv harmadik szakasza a megelőzés módszereinek kidolgozása és hatékony alkalmazása.

Az érzékenyítés és az érzékennyé válás folyamata, amely évtizedek óta zajlik, még mindig gyerekcipőben jár. Sokan úgy vélik, hogy a gyermekbántalmazás csupán a pedofíliával, a szexuális kényszerítéssel vagy a fizikai erőszakkal kapcsolatos. Azonban a valóság ennél sokkal komplexebb és árnyaltabb. A bántalmazás megnyilvánulásai között szerepelhet a verbális abúzus, a manipuláció, a hatalommal való visszaélés, a határok átlépése, valamint a toxikus légkör megteremtése is. Mindezek egyformán lelki bántalmazásnak számítanak, és a hatalommal való visszaélésen, valamint a kiszolgáltatottságon alapulnak. Ezért rendkívül fontos hangsúlyozni, hogy a felelősség kizárólag a bántalmazó felnőttet terheli.

Fontos, hogy felismerjük és megértsük a bántalmazás valódi természetét, amely hatalmi visszaélésekből és öncélú tekintélytiszteletből ered. Ez a jelenség abból fakad, hogy azok, akiknek a közösségben kiemelkedő szerepük van – mint például papok, tanárok, edzők vagy mesterek – gyakran védettek a kritikával szemben. Ennek következtében a gyermekek hangját sokszor figyelmen kívül hagyják, mivel a szülők és más felnőttek hajlamosak kétkedni a vádakban. Statisztikai adatok szerint a gyermekek által tett jelzések átlagosan 7-8 alkalommal kerülnek elutasításra, mielőtt valóban komolyan vennék őket, és a szükséges lépéseket megtennék. Ezzel párhuzamosan sokan, akik a tekintélyszemélyekkel szemben mernek szót emelni, megbélyegzésre számíthatnak, ami tovább súlyosbítja a helyzetet. A helyzet kezelésére Ferenc pápa "Vos estis lux mundi" motu propriója (Róma, 2023) és a Hittani Kongregáció Vademecum című dokumentuma (Róma, 2020) által megfogalmazott irányelvek alapján vizsgálóbizottságok működnek. Az egyházmegyék és a szerzetesrendek külön bejelentő felületeket üzemeltetnek, hogy elősegítsék az ilyen esetek feltárását és a bántalmazás áldozatainak támogatását.

Biztató jelek mutatkoznak az egyházban, hiszen több helyen is sikerült átlépni a csendes tétlenség határvonalát. Bábel Balázs érsek nyilatkozatai és Marton Zsolt püspök legutóbbi család-körlevele sokak figyelmét felkeltette. Jelenleg azt is észlelhetjük, hogy a vizsgálatok elindítása immár nem marad titokban, hanem azonnal nyilvánosságra kerül. Ugyanakkor sajnálatos módon a hazai egyházban még mindig jelentős mértékű elfordulás és hallgatás tapasztalható. Úgy vélem, ennek alapja az, hogy nem mindenki tapasztalta meg ennek az egyetlen, evangéliumi útnak a pozitív és felszabadító hatását. Paptársaink közül sokan nem kerültek olyan helyzetbe, amelyben személyesen érintetté váltak, így nem tanulhattak a tapasztalatokból. A határozott kiállás pozitív következményeit sem élték meg: az áldozatok számára megoldást jelenthetett a régóta húzódó problémákra. Az érintettek megnyugtató visszajelzései pedig megerősítik, hogy helyes irányba haladunk.

Rengeteg feladat vár ránk ezen a területen. Azonban, ha szívünket megnyitjuk Isten végtelen bölcsessége előtt, és odafigyelünk a sértettekre, valamint a minket körülvevő világra, rátalálhatunk a megoldásra. Az egyház testén és működésén sajnos maradandó, tartós seb alakult ki.

Úgy vélem, hogy a bizalom helyreállítása és a hitelesség visszanyerése csakis nyílt és őszinte kommunikáción keresztül lehetséges, amely magában foglalja a valódi bocsánatkérést is. Ezért most, itt és most, szeretném kifejezni sajnálatomat mindazok felé, akiket a szerzetesközösségem tagjai vagy egyházam képviselői valaha megbántottak, megsértettek, vagy akikkel szemben bármiféle visszaélést követtek el.

Elöljáróként kiemelt felelősségem, hogy a mai világban az egyház a kiengesztelődés erőteljes szimbólumává váljon. Ehhez elengedhetetlen, hogy szembenézzünk saját gyengeségeinkkel, és vállaljuk a megtérés terhét, hogy bűneink ne váljanak örök körforgássá. A gyógyulási folyamat nem egyszerű, és nem érkezünk meg a célhoz könnyedén. Ilyenkor különösen fontos, hogy minden jószándékú ember támogatását, megértését és türelmét kérjük ebben a nehéz, de elengedhetetlen úton.