"A szenvedésre épülő politikai játszmák igazi kockázatot rejtenek."

Mitől válik valaki áldozattá? Miért különbözik a kifejezés jelentése egyéni és társadalmi szinten? Lehet-e a bántalmazott személy számára egy újraértelmezés lehetősége, és mi történik, ha az áldozati státusz az identitásának szerves részévé válik? Milyen kapcsolat áll fenn az áldozatiság és a politika között? Hogyan manipulálják a politikai szereplők ezt a fogalmat, és milyen következményekkel járhat ez a taktika? Takács Dalma dr. Kővágó Pál pszichológussal beszélgetett a fenti témákról, és az interjú részletesen feltárja, hogyan befolyásolja az áldozatiság érzete az egyének életét és a jelenlegi társadalmi tendenciákat. A pszichológus szavaival élve, úgy tűnik, hogy az "áldozattudat aranykorát" éljük. A teljes beszélgetést itt találhatod, amelyből Dián Dóri négy kulcsfontosságú gondolatot emelt ki.

A pszichológus véleménye szerint elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk azzal a különbséggel, ami az egyén szintjén megélt áldozatiság és a politikai szereplők által szándékosan felvett áldozati pozíció között húzódik.

"Nagyon elválik itt az, hogy szociálpszichológusként vagy terapeutaként gondolkodom. Ha terapeuta vagyok, akkor minden áldozattörténetet validálok, mindegyikben meglátom az igazságot - igen, még akkor is, ha például egy abuzív szülőtől veszik el a gyermekfelügyeleti jogot, és ő ennek áldozataként azonosítja magát. Terapeutaként az áldozati élmény validitásának megkérdőjelezése szerintem hatalmas szakmai hiba.

Egy másik megfogalmazásban, a szociálpszichológia szerint az áldozat olyan személy, akit a környezete, a közössége áldozatként ismer el.

És itt egyáltalán nem mindegy, hogy egyéni vagy közösségi történetről beszélünk-e, illetve, hogy van-e politikai üzenet, hatalmi beavatkozás is mögötte. Ha valakit megvernek az utcán és bemegy a rendőrségre, nagy valószínűséggel nem manipulálásra akarja használni az esetét. Ezzel szemben, ha egy politikus azt mondja, hogy őt lökdösik, két mondattal korábban meg szavazásra buzdított, akkor bizony érdekekről van szó. És noha nem gondolom, hogy a lökdösésnek bárhol is lenne helye, ebben az esetben nem az történt, hogy valaki megnyílt egy őt érő traumáról, hanem az, hogy elkezdte eszközként használni az áldozati szerepet, a sérülékenységet. Erre pedig sokan rezonálhatnak a saját életükben tapasztalt igazságtalanságok okán."

Az áldozatiság dilemmája szempontjából kulcsfontosságú a környezet és az, hogy a gyengeséget eszközként használják-e. Egy közös vonás mind az egyéni, mind a kollektív áldozattudatban, hogy az érintettek számára a szenvedés és az igazságtalanság élménye szerves részévé válhat az identitásuknak. Ugyanakkor a szakértők figyelmeztetnek arra, hogy hosszú távon ez a mentalitás senkinek sem válik javára.

"Az ember gondolkodó lény, és nagyon súlyos élethelyzetekben is fontos, hogy gondolkodjon arról, hogyan viszonyul az őt érő bántáshoz, mekkora hatalmat ad az ártó gondolatoknak. Persze egyénfüggő, mi az egészséges út, de én nagyon szeretem Slavoj Žižek szociológus gondolatát, aki azt mondja: óvakodjunk attól, hogy az áldozattudat az öndefiníciónk lényege legyen, hiszen a szenvedésünk története önmagában nem tesz hitelessé bennünket.

Nyilvánvaló, hogy a traumák nem eltüntethetők vagy elfelejthetők, azonban elengedhetetlen, hogy ne ezek határozzák meg teljesen identitásunkat. Ez érvényes egyén szintjén éppúgy, mint egy egész nemzet esetében.

Magyarország története tele van kihívásokkal, és valóban sokszor kerültünk a vesztesek oldalára. Mégsem érdemes csupán ezen események fényében megítélni magunkat. Igen, a múltunk során elvesztettük területünk jelentős részét, de ezzel együtt számos hőst is adtunk a világnak, akik büszkén képviselték nemzetünket. Emellett rengeteg értékes hozzájárulást nyújtottunk a kultúra, tudomány és művészet terén, amelyek örökségként gazdagítják a világot.

A #metoo mozgalom során észlelhettük, hogy egy bizonyos idő elteltével a résztvevők "kifáradtak" abban, hogy kizárólag áldozatként tekintsenek magukra. A narratíva fokozatosan átalakult, és egyre inkább hangsúlyozni kezdtük, hogy nem csupán elnyomott és bántalmazott egyének vagyunk, hanem képesek vagyunk aktívan érvényesíteni saját érdekeinket is. Bár az áldozati státusz szimpátiát kelthet, hosszú távon gátat vethet a cselekvésnek és az önérvényesítésnek, mivel az áldozattól gyakran passzív hozzáállást várunk el.

Ahogy dr. Kővágó Pál megfogalmazta, a szociálpszichológia alapján az áldozat státusza attól függ, hogy a közösség miként percepciálja az egyént. Ez a jelenség magában foglalja, hogy az érintettnek hitelesnek kell mutatkoznia ahhoz, hogy mások áldozatként ismerjék el. Ennek fényében a politikai színtéren tevékenykedő személyek, akik az áldozatiságot saját előnyükre kihasználják, egy rendkívül kockázatos játszmába bocsátkoznak.

Laikus hírfogyasztóként fontos, hogy kritikusan viszonyuljunk ahhoz, amit igazságként fogadunk el. Személyes véleményem szerint, ha valaki, aki hatalmi pozícióban van, az áldozati szerepét használja arra, hogy magának előnyöket szerezzen, az mindig gyanús. Hasonló képet mutat, amikor egyes férfiak attól tartanak, hogy a nőjogi mozgalmak áldozatává válhatnak. Közben a statisztikák azt mutatják, hogy az Egyesült Államokban a felső vezetők között jóval több a John nevű férfi, mint ahány nő egyáltalán lenne a vezetői pozíciókban.

Ezek után nehéz lesz együttérzéssel tekinteni a patriarchátus bástyáját képviselő Johnra. Mégis, mindig akadnak majd olyanok, akik hajlandók sajnálni őt!

Az áldozati státusz hangsúlyozása mindig a status quo elmozdításáról is szól: ha elhitetem a közösséggel, hogy áldozat vagyok, azzal változtatni akarok a hatalmi viszonyokon, nagyobb hangot, nagyobb elérést akarok magamnak, akár másokkal szemben is. [...]

Az áldozatisággal való politizálás olyan, mint egy kockázatos szerencsejáték. Manapság sok közösség már nem dől be könnyen az áldozattörténeteknek; nem fogadunk el minden érvet, és nem lehet ezeket a narratívákat bármikor pajzsként használni. Nagyon körültekintően kell bánni azzal, hogyan pozicionáljuk magunkat, hiszen az áldozatiság megítélése erősen kontextusfüggő, és nem garantált, hogy minden társadalmi réteget mozgósítani tudunk. Ezzel kapcsolatban könnyen belefáradhatunk. Az a megállapítás, hogy "az ország Gyurcsány miatt rossz", és hogy évtizedekkel ezelőtt hozott döntések áldozatai vagyunk, csak átmeneti hatással bír.

Ha a magyar politikai tájat vizsgáljuk, laikusként elsőre meglepőnek tűnhet, hogy éppen a tizennégy éve hatalmon lévő kormánypárt élvezi a legnagyobb népszerűséget, miközben a legnagyobb kiszolgáltatottságban élők közé tartoznak. Ezek az emberek gyakran nem kapnak érdemi támogatást a kormánytól ahhoz, hogy javítsanak életkörülményeiken. A pszichológusok azonban rávilágítanak arra, hogy a kormány kommunikációs stratégiája mögött egyfajta logika húzódik meg, amely magyarázatot adhat erre a jelenségre.

Nyilvánvaló, hogy az áldozati-elkövető narratíva szempontjából nem a társadalom előnyös helyzetű tagjai, hanem sokkal inkább az elesett és marginalizált csoportok azok, akik nyitottabbak a téma iránt.

És nem azért, mert kevésbé okosak, hanem mert eleve konstans félelemben élnek, a politikai párbeszéd pedig tükrözi a valóságukat.

A magyar társadalom egyharmada a létminimum alatt kénytelen élni. Ez a nélkülözés nem csupán a megélhetést érinti, hanem mélyen leépíti az egyént is: az emberek sérülékenyebbé válnak, és mentálisan is gyengébben bírják a megpróbáltatásokat, életük középpontjává a folyamatos bizonytalanság válik. Ilyen körülmények között sokkal fogékonyabbá válnak azokra a megoldásokra, amelyek kiutat kínálnak a szorongásból, beleértve azokat a narratívákat is, amelyek azt sugallják, hogy mások felelősek a helyzetükért. Ezzel nem azt állítom, hogy a nélkülözők vagy a hátrányos helyzetűek okolhatók a sorsukért. Valójában egy olyan társadalmat alakítottunk ki, amely hajlandó lemondani sok emberről, akik csupán a túlélésért küzdenek. Ők a célcsoportjai az áldozattudatra épülő kampányoknak, amelyek az igazságtalanságok felszámolását, a rend helyreállítását és egy fényes jövő ígéretét hirdetik.