A Seuso-per nem csupán jogi ügy, hanem egy izgalmas rejtély, amelynek mélyebb titkai egy világhírű szakértő tollából bontakoznak ki egy regény lapjain. Az író lenyűgöző stílusban vezeti végig az olvasót a régészet, a művészet és a történelem bonyolult szö

"Nyugaton kel a nap" címmel jelent meg egy lenyűgöző, szakmai szempontból rendkívül megbízható, részletgazdag és olvasóbarát történelmi regény. A cselekmény a negyedik század első harmadában, Nagy Konstantin római császár uralkodásának idején bontakozik ki. A mű szerzője Nagy Mihály, akinek neve már magában hordozza a regényre vonatkozó jellemzőket. A szerző, akinek születési dátuma alapján nyugdíjas éveit tölti, nemzetközi elismertségnek örvendő régész, történész és kulturális szakember, ezen alkotásával pedig debütál a szépírás világában.

Nagy Mihály jelentős és fordulatos szakmai pályafutásának egyik fő motivációja az innováció, amihez regényíróként is ragaszkodik. A világhírűvé vált titokzatos Seuso-kincsek egyik legismertebb szakértőjeként jutott eszébe az ötlet, hogy regényben fejti meg a titkot. Ez nem is meglepő, hiszen sokféle regény születhetne a Polgárdi környékén talált, kriminális fordulatokat, majd egy New York-i pert követően a Nemzeti Múzeumba került, több milliárd forintnyi eszmei értékű műtárgyegyüttesről.

A Seuso-per '89 végén kezdődött, amikor Nagy Mihály a Nemzeti Múzeumban volt gyűjteményvezető. Így vált részesévé a hosszú jogi eljárásnak, melyben szakértőként vett részt Londonban, Bázelben, Washingtonban vagy New Yorkban, ahol a per zajlott.

Nagy Mihály saját egyedi szemszögéből közelíti meg a kincsek negyedik századi történetét, amely nem csupán egy egyszerű elmesélés, hanem egy mélyebb, sokkal összetettebb narratíva. Számára a történetek kezdete nem mindig a szerző akaratán múlik, hanem az események szövevényes láncolatának megfelelő pontján bontakozik ki. A Seuso néven ismert rejtélyes figura, aki a késő császárkor Balaton körüli világában élt, a 1970-es évek végén felfedezett kincseivel kapcsolatos regényét a tárgyak kialakulásának korát megelőző generációra helyezi. Az olvasók, akik kíváncsiak a titokzatos pannóniai milliárdos kilétére és történetére, 550 oldalon át kísérhetik figyelemmel a felfedezéseket, amelyek végül a nagy leleplezés küszöbéig vezetik őket. Nagy Mihály gondolatai a titokról és az általa feltárt titkok mélysége későbbi írásaiban fognak további fényt deríteni.

Azt viszont elárulta a beszélgetésünk során, hogy miért is áll neki egy régész, muzeológus, minisztériumi tisztviselő és uniós szakértő regényt írni. Először is azért - mondja -, mert a régész is bölcsész. Bár gyerekkorában úgy gondolta, hogy előbb-utóbb nemcsak olvasni, hanem írni is fog egy regényt, érettségi után úgy döntött, hogy régész lesz. Tavasszal kimennek a terepre, bejárják a fél országot, télen jön a raktár, könyvtár, levéltár, szakmunkákat kell írni és olvasni. Érteni kell a filológiához, szakirodalomhoz, nyelvészethez, művészettörténethez és az ásóhoz is. Aztán kiállításokat rendeznek, hogy bemutassák mindazt, ami előkerült, és mindenki tiszteli őket.

A diploma megszerzése után a Nemzeti Múzeumban kezdte meg pályafutását, ahol fiatal szakemberként egy különleges kiállítás megszervezésére kérték fel. Ez a tárlat a híres kínai agyaghadsereget mutatta be, amely 1988-ban világszenzációvá vált. Ezen a projekten már érezhető volt az innováció és a kreativitás fuvallata, hiszen sikerült ingyenesen megszerezni a kiállítás anyagát, míg Londonban ugyanezért hat számjegyű összeget fizettek.

Amikor a titok nyitjára akarok éppen fényt deríteni, ő szívesen mesél a múlt egy különös részéről, ahol olyan tolmácsok segítették a munkát, akik az ötvenes években Kínában végezték tanulmányaikat. Az egyik segítőjük elárulta, hogy a tárgyalóasztalt úgy célszerű elhelyezni, hogy a kínai delegáció kommunista vezetője dél felé tekintsen, hiszen a császár trónja is mindig abba az irányba nézett. A ravaszul megkomponált asztali elrendezésnél felmerült, hogy a kínaiakat érdekelnék a magyar Ikarus buszok, de sajnos a Nemzeti Múzeumnak nem volt egyetlen busza sem. Ugyanakkor kiderült, hogy az egyik magas rangú kínai minisztériumi tisztviselő Magyarországon tanult, így számára izgalmas lehetőség kínálkozott: tanulmányozni, hogyan váltunk a keleti blokk legvidámabb barakkjává, hiszen ők is azon dolgoznak, hogy kiszabaduljanak Mao Ce-tung purista kommunizmusának szorításából. A helyzet adott volt: megkaptuk az agyag hadsereget. Most már csak az volt hátra, hogy világszínvonalú keretek között rendezzük meg a budapesti kiállítást.

Következő lépése a szakmai pályafutásának a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma volt, ahol épp egy új főosztályt alakítottak ki, és szakértőket kerestek a csapatba. Számára ez a terület nem volt új, hiszen korábban is foglalkozott hasonló témákkal.

Később jött egy brüsszeli lehetőség, ahol akkor hirdették meg a kreativitás és innováció európai évét. Félezer jelentkező közül őt választották ki. Munkakörükből kifolyólag nagyjából az történt, hogy két magyar, Nagy Mihály és a kolléganője dolgozta ki Brüsszelben, mi legyen a témája az évnek, miről szóljanak a rendezvények, miért fontos Európa számára a kreativitás és innováció.

A történet ezen a kritikus pillanaton arra késztetett, hogy újra feltegyem a kérdést: vajon mi motiválta őt a regényírásra? Ezzel párhuzamosan visszatérünk a Seuso-mítoszhoz, amely szorosan összefonódik a narratíva szálával.

Eredetileg azzal a szándékkal indult, hogy megalkothatna egy izgalmas népszerűsítő vagy ismeretterjesztő munkát, amelyből fény derül arra, milyen volt az adott időszak társadalmi struktúrája, a katonaság élete és a mindennapi emberek hétköznapjai.

De az is izgalommal töltötte el, hogy az olvasó teljesen elmerüljön a történet világában, és olvasás közben úgy érezze, mintha ő is aktívan részt venne a szereplők kalandjaiban.

Ráadásul megalapozott elmélete van arról, ki is lehetett a több mint nyolcvan kiló tömegű ezüstből készült ötvöstárgyak egyikén olvasható latin feliraton szereplő titokzatos Seuso. Azt gondolja, hogy az egykori tulajdonos a 370-es években érte el karrierje csúcsát. Nagyon magas rangú lehetett, azt is sejti, hogy valójában ki volt. Ezzel kapcsolatban elmeséli, hogy a Nemzeti Múzeumban kiállított kincset nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy mai milliárdos luxuscikkeit. "Van neki fehér Porschéja, az asszonynak kell egy piros, a városba terepjáróval illik bemenni, kell jacht is, meg egy motorcsónak.

Ahhoz, hogy őt igazán bemutathassa, először feltárnia kell azokat az erőket, amelyek az előző generációt formálták a Konstantin-féle korszakban. Ez az időszak nem csupán a Római Birodalom átalakulását hozta magával, hanem egy új világkép kialakulását is, amely alapjaiban rengette meg a társadalmi és politikai struktúrákat.

A történet 310-ben kezdődik, amikor Konstantin császár ötödik uralkodási évfordulóját ünneplik, és végigkísér minket a császár életén egészen haláláig. Az archeológusi háttérrel rendelkező, évtizedek óta a korszakot kutató tudós nem csupán tényekkel, hanem élményszerűen mutatja be a negyedik századi Római Birodalmat. Képzeletbeli utazásunk során részletesen megismerhetjük Alexandriát, Rómát, és azokat a vidéket, ahol most élünk. A könyv nemcsak a híres csatákra kalauzol el minket, hanem betekintést nyújt a birodalom lakóinak mindennapi életébe is, akik különböző kultúrákból jöttek, és akiknek életét bonyolult érdekek, ellentétes viszonyok és célok határozták meg. Érdekes és színes képet fest a múlt ezen izgalmas időszakáról, lehetőséget adva arra, hogy jobban megértsük a történelem e jelentős fejezetét.

A történet egyik középpontjában a üldözött szektából éppen államvallássá alakuló keresztény egyház fejlődése áll. Felejthetetlen és sokszor megdöbbentő tapasztalat felfedezni azt a bonyolult folyamatot, amely során Jézus követői – akik a nemrégiben mártírhalált halt hívők példáját követve készek lettek volna életüket is feláldozni az egyetlen Istenért, a szeretet és egyenlőség eszméje mentén – végül hatalmi játszmák közepette egymásnak feszülnek a földi hatalomért. Az ősi hit és a politikai ambíciók ütközése mélyreható kérdéseket vet fel a vallás és a hatalom viszonyáról.

A regény másik impozáns építménye a negyedik században majdnem szétesett, de végül újra megerősödött, és területileg jóval túlmutatott a mai Európai Unión. E monumentális Római Birodalom határai hatalmas kiterjedésűek voltak, amelyeket a történelem viharai formáltak.

- Diocletianus és Konstantin császár is zseniális szervező volt, nagyon komoly államférfiak, akik olyan irdatlan tempóban dolgoztak, amit mi ma nem tudunk elképzelni - mondja Nagy Mihály. - A történetírás adottnak veszi, hogy X elment valahová, és itt meg ott csatázott. Csakhogy ez a valóságban iszonyatos kommunikációs és logisztikai teljesítmény is, amivel a szakemberek nem foglalkoznak igazán.

A regényben a szerző arra törekszik, hogy feltárja, Konstantin birodalomegyesítése valójában egyfajta rendszerváltást is magával hozott. A változás következményeként számos tisztviselő, akik az előző császárnak tartoztak hűséggel, új helyzet elé kerültek. Sokan közülük leváltásra kerültek, míg másoknak újra kellett esküt tenniük a friss hatalomra. Ez a folyamat nem volt mondható egyszerűnek - hangsúlyozza a narrátor.

Olvasóként azonnal szembetűnő, hogy a regényében ábrázolt korszak számos szempontból párhuzamba állítható a mai világgal. Ez a felfedezés a szerző számára sem volt váratlan: "Nem a jelenkor kihívásainak tükörképeként írtam meg ezt a történetet, de kétségtelen, hogy vannak olyan jelenségek, amelyek között párhuzamok fedezhetők fel. Érdemes visszatekinteni arra, hogyan reagáltak a múltban ezekre a helyzetekre. Például, Valentinianus császár uralkodása alatt falakat emeltek, hogy megvédjék magukat a külső fenyegetésektől."

Az archeológiai és történelmi tényeken túl számára különösen izgalmas volt felfedezni a korabeli emberek érzelmi világát, valamint az események mögött rejlő motivációkat és a valós körülményeket. E kutatások során nem csupán a múlt eseményeit igyekezett megérteni, hanem az emberek belső mozgatórugóit is feltárni, így gazdagabb képet alkotva a történelemről.

Sok olyan történelmi összefüggés szerepel a könyvében, amit a történészszakma nem vizsgál:

"A Konstantin-korszakról a korábbi időszakokhoz képest sok a forrás, rengeteg könyv és cikk foglalkozik vele, illetve az egyháznak is nagyon komoly vonatkozó irodalma van. Ha felütünk egy korszakkal foglalkozó könyvet, abban bizonyosan szerepel a 20. uralkodói jubileum, amikor Konstantin Rómába, a régi fővárosba megy. Addigra egyesítette a birodalmat, ami óriási jelentőségű, hatalmas siker volt. Közben azonban meghalt a felesége és a fia, valószínűleg kivégeztette őket. A hivatalos történetírás ezt itt le is zárja, mert nem tudunk róla semmit. De mi történhetett a fiáva, akit a kedvence volt, ráadásul sikeres hadvezér?"

A történész és író szavaival élve, a korabeli források egyik kiemelkedő alakja nem más, mint Eusebius püspök, aki könyvében is jelentős szereplővé lép elő. Eusebius nem csupán egy átlagos történész volt; a birodalom egyik legkiválóbb tudósa, aki mélyreható ismeretekkel rendelkezett korának eseményeiről. Nevéhez fűződik a Krónika című mű, amelyben évszámok szerint rendszerezi a történéseket, ezzel egyfajta időbeli tájékozódást biztosítva az olvasók számára. A 326. évhez érve, Eusebius piros tintával emelte ki, hogy e szörnyű évben megölték a trónörököst és Fausta császárnőt. Bár tisztában volt a rémisztő eseményekkel, a részletek megírásától eltekintett. Hivatalos személy lévén, akinek a feladata az új berendezkedés támogatása volt, úgy tűnt, hogy inkább a politikai realitások szolgálatába állította a történelmi tudását, minthogy a nyilvánosság elé tárja a valóság sötét oldalát.

"A jelenlegi történész azt hangsúlyozza, hogy amit itt találunk, azt szó szerint kell értelmezni. Ugyanakkor, ha egy kis irodalmi érzékkel közelítünk a szöveghez, felfedezzük, hogy valójában nem azt a mondanivalót rejti, amit a felszínen sugall. Ezt a nézeteimet szakmai fórum előtt is meg tudom védeni" - nyilatkozik Nagy Mihály, aki regényírói kihívásaival kapcsolatban arról is beszél, hogyan próbálta "átültetni" a történészként tanulmányozott eseményeket a fikció világába.

Ilona férje, a 18 évnyi közös élet után, váratlanul közli vele, hogy ne haragudjon, de a gyermekszületéssel záruló boldogság után most el kell válnia tőle. „Úgy döntöttem, hogy feleségül veszem az egyik kollégám lányát” – mondja, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Ez a döntés biztosítékot jelent számára, hogy elkerüljék a konfliktusokat, és egyúttal utódokat is nemzzen. De mi lesz Ilonával, akinek ez az egyetlen élete van? Hogyan élheti meg ezt a helyzetet, amikor a társadalom és a férje kijelölte számára a szerepét, és nem ad lehetőséget az újrakezdésre? Ráadásul ott van a fiuk is, akinek szintén meg kell birkóznia ezzel a váratlan fordulattal. Milyen érzéseket táplálhat a családja iránt, és hogyan éli meg ezt a nehéz helyzetet?

Elárulta, hogy íróként van egy képzeletbeli olvasója, akire mindig gondol. Nem a szakmabeliek képe jelenik meg előtte, hanem egy jelenet: valaki felszáll a HÉV-re, leül az ablak mellé, előhúz egy könyvet a táskájából, belemerül a sorokba, és Békásmegyeren száll le. Talán nem rendelkezik egyetemi diplomával, de ez nem állítja meg abban, hogy kézbe vegye a regényt, és magabiztosan eligazodjon a történet labirintusában.

Azt mondja, hogy a munkája egy kísérleti műfajba tartozik. Eredetileg "Arché" címmel akarta megjelentetni, és ennek a választását is magyarázza: "Ez a görög kifejezés az alapot, az okot, a kezdetet jelenti; mindazt, ami a fő lényeg. Emellett jelenthet hatóságot vagy birodalmat is, tehát olyan fogalmakat, amelyek a regény középpontjában állnak. Egyszerűen beleszerettem ebbe a koncepcióba, és úgy terveztem, hogy a könyvem műfaja archeo-, tehát nem klasszikus értelemben vett történelmi regény lesz."

Ennek szellemében az író archeológiai precizitással kutatja fel a tényeket, melyeket regényes formában tár az olvasó elé, anélkül hogy engedne a divatos irányzatoknak vagy a pillanatnyi trendeknek. Példaként említi a 19. század végén született és 1943-ig élt angol filozófust, Collingwoodot, aki nem csupán elméleti munkásságáról, hanem régészi hozzájárulásáról is ismert. Írt egy máig releváns könyvet a művészetfilozófiáról, amelyben kifejti, hogy a művészet megértéséhez nem elegendő csupán a tárgyak vagy szituációk tanulmányozása, különösen ha a múltban gyökereznek. Szerinte ahhoz, hogy igazán megértsük a történelmet, képesnek kell lennünk újra "életre kelteni" azt a világot, amelyről kutatunk. Bárki, aki a múlttal foglalkozik, el kell, hogy érje ezt a különleges állapotot, amikor a múlt tapasztalatait újra átélheti.

"Az enactment kifejezést használja, ami a jogi nyelvben törvénybe iktatást is jelent. Az ő rendszerében tehát nem elég, ha ránézek valamire, és leírom, amit látni vélek, hanem bele kell lépnem, és hagyni, hogy hasson. Íróként ne a 20. vagy 21. századi magas lóról nézzek le a régi korokra, hanem próbáljak beleilleszkedni a valós negyedik századba."