A mesterséges intelligencia soha nem helyettesítheti az emberi kéz ügyességét és kreativitását.

Tudta, hogy az 1655-ös pozsonyi országgyűlésre hetente 260 kenyeret és 12 ezer zsemlét kellett a pékeknek előállítaniuk? Erre a kérdésre is választ kaphat, aki kézbe veszi a napokban megjelent, A kézművesipar története Magyarországon című kiadványt. A kötetet szerkesztő Szulovszky Jánossal beszélgettünk.

A könyvnek volt előzménye, a 2005-ben megjelent A magyar kézművesipar története, de - mint a bemutatón is elhangzott - ez a mostani annak alaposan átdolgozott, képanyagában is jelentősen bővített új kiadása, amely figyelembe vette az azóta eltelt két évtized új kutatási eredményeit. Elégedett-e a kiadvánnyal a szerkesztő?

Alapvetően pozitív érzéseim vannak. Persze, néha felmerülnek bennem olyan kérdések, hogy vajon mit tehettem volna másképp, de összességében minden alkalommal örömmel fogom a kezembe, amióta csak megérkezett a nyomdából.

Mi ösztönözte arra, hogy ezt a kutatási témát választja?

Gimnazista koromban a debreceni Déri Múzeum ifjú múzeumbaráti körének tagja lettem. A rendszeres nyári múzeumi táborok során egyszer Hajdúszoboszlón jártunk, és felkerestük Galánfi András fafaragót. Az, ahogy ő beszélt a kézművességről, magával ragadott. Már akkor határozott szándékom volt, hogy a kézművességgel, kisiparral foglalkozzam, amikor egyetemre jelentkeztem, vagyis majd öt évtizede köteleztem el magamat ennek a témakörnek.

Az egyetemi pályafutásom kezdetén világossá vált, hogy a terület szabad és rengeteg feladat vár felfedezésre, mivel a kézművesség nem éppen a legfelkapottabb kutatási téma volt. Viszonylag korán belemerültem egy szakma múltjának részletes feltárásába és dokumentálásába, ezúttal a kéményseprőkéről van szó, ami addig teljesen kívül esett a néprajzkutatók érdeklődési körén. A fókusz jellemzően a hagyományos paraszti életformákra és az azokkal összefonódó kérdésekre irányult. Viszont, ha bármelyik mesterséget szemügyre vesszük, rájövünk, hogy szinte mindegyik valamilyen módon összefonódik a nép életével: olyan termékeket és szolgáltatásokat nyújtanak, amelyek jelentős hatással vannak a társadalom alsóbb rétegeinek kultúrájára, mindennapjaira és viselkedésére.

Azt mondhatjuk, hogy évszázadok óta a társadalom alapvető pillérei voltak?

Igen. És a kézművesség tudományos igényű vizsgálata mégis sokáig a kutatók látókörén kívül maradt. Az 1900-as évek elején megjelent, Magyar ipartörténet című folyóirat sajnos csak néhány évet ért meg. A szerkesztője a bevezetőjében arról írt, milyen különös, hogy a történeti munkákban majdnem kizárólag csatákról, fejedelmi udvarokról esik szó, ellenben hiányoznak belőlük az iparosok, a kereskedők. Úgy néznek ki, mint egy olyan fa, amelynek csak lombja van, törzse, gyökere nincsen. Ezért azt szorgalmazta, hogy legyen az ilyen kutatásokat serkentő folyóirat.

A két háború között, sőt 1945 után is zajlottak nagyon fontos és jó kutatások, de a kézművesség és a kisipar kutatása sosem tartozott a preferált tudományos témák közé. A szocialista időszakban még az is hozzájárult ehhez, hogy a kisiparosok világát kispolgárinak minősítették. Óriási szerencse, hogy élt egy ember: Éri István (1929-2009), a szocialista időszak múzeumügyének talán legkiválóbb menedzsere, muzeológusa, régésze, történésze.

A Tájak, Korok, Múzeumok kezdeményezés megálmodója...

Ötvenezer forintnyi kölcsönpénzből indította el ambiciózus kezdeményezését, mely számos kis füzet megjelentetésével igyekezett felhívni a figyelmet a múlt emlékeire és azok megőrzésére. Az 1960-as és '70-es években a veszprémi Bakony Múzeum, valamint a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság élén állt, ahol a megye gazdag kézműves örökségét őrizték. Ekkor ajánlották figyelmébe Nagybákay Pétert, egy autodidakta kutatót, aki Debrecenből származott és ötödik generációs vaskereskedő családba született. Gimnazistaként a református kollégiumban diákköri dolgozatot írt a kézművességről, így már fiatalon felfedezte a téma iránti szenvedélyét. Bár jogi egyetemet végzett, a vaskereskedő család hagyományainak megfelelően elengedhetetlen volt számára, hogy elsajátítsa a szakmát, hogy tovább tudja vinni a családi örökséget.

Ennek a tapasztalatnak nagy hasznát vette, hiszen amikor osztályidegenként nem sikerült jogászi állást találnia, raktárosként tudott elhelyezkedni, mivel jól ismerte a különféle vasszerszámokat. Az 1960-as évek elején már jogtanácsosként dolgozott, de a régi szenvedélye, a céhes anyagok kutatása, továbbra is foglalkoztatta. Éri fogadta be őt ebbe a körbe, lehetőséget adva neki, hogy hétvégenként Veszprémben kezdje el feldolgozni az ottani céhes örökséget. Ennek eredményeként a Veszprémi Múzeum évkönyvében sorra publikálta a céhjelvényekről készült részletes beszámolóit, hiszen képes volt azonosítani a céhpecséteken látható eszközöket.

Bartócz József, az építőipari nagyvállalat vezérigazgatója, szenvedélyesen érdeklődött a szakma múltja iránt, és hobbiként az építőiparosok történetének feltárásába is belevetette magát. 1971-ben Nagyvázsonyban találkozóra gyűltek össze azok a kutatók, akik a kézművesipar mélyebb megértésén fáradoztak. A résztvevők között olyan elismert Kossuth-díjas történészek is helyet kaptak, mint Heckenast Gusztáv és Vörös Károly, mellettük pedig olyan, a megszokott kereteken kívül álló személyek is részt vettek, mint Nagybákay Péter vagy Rózsa Miklós, aki a cukrászipar múltját kutatta. Győriványi Sándor (1927-2007), a kisgazda politikai vonalon mozgó kutató, aki egy kötélgyártó család tagjaként mélyrehatóan foglalkozott e mesterség történetével, szintén jelen volt. Az 1970-es évek közepén Bartócz József kezdeményezésére a Veszprémi Akadémiai Bizottság keretein belül megalakult egy munkabizottság, amely a kézművesipar történetének kutatóit tömörítette.

Elhatározták, hogy alaposan feltárják a kézművesipar forrásait, és létrehozzák a jelzett katasztert, mivel sokan, akik egy adott szakmával kezdtek foglalkozni, nehezen találták meg, hol és mely intézményekben találhatók a szükséges források. A bizottság tagjai elkötelezték magukat a forrásanyag lelőhelykataszterének kidolgozása mellett. Bartócz József ötlete alapján a számítástechnika alkalmazásával indultak el: első lépésként lyukkártyás módszert használtak a veszprémi anyag feldolgozására, majd 1975-76-ra az országos adatokat is rögzítették. Ez a kezdeményezés világszinten úttörőnek számított, sokan külföldről is eljöttek, hogy megismerkedjenek vele, és szenzációsnak tartották. Idővel nemcsak a magyar kutatók, hanem európai kollégák is rendszeresen ellátogattak Veszprémbe, ahol a kelet- és nyugatnémet kutatók is találkoztak egymással.

Éri István különleges módon, noha ez nem volt magától értetődő, lehetővé tette, hogy határon túli magyar kutatók is részt vehessenek a munkában: sikerült forrást biztosítania, így a pénzügyi nehézségek nem álltak az útjukba. Így jött létre az a szellemi műhely, amelynek irányítását 2000-ben, mint az egyik legfiatalabb kutató, magam vállaltam. Az együttműködési lehetőségek feltérképezésére törekedtem. A Nemzeti Szakképzési Intézet mellett erős kapcsolatokat építettünk ki, és közösen két kötetet is megjelentettünk. Később a Kereskedelmi és Iparkamara keresett meg, hogy egy impozáns kötetet kellene összeállítani a magyar kézműipar történetéről. Ez a projekt 2005-ben valósult meg, és óriási sikert aratott, hivatkozott kézikönyvvé vált, sőt, az Országos Széchenyi Könyvtár által összeállított magyarságtudományi alapkönyvtárba is bekerült. Azonban jobbára csak a nagyobb könyvtárak polcain található meg, és még az antikvár példányok is rendkívül ritkák.

A kamara ezer példányban, reprezentációs céllal adta ki a kiadványt. A nyomdai előkészítést végző cég kész lett volna négyezer példány legyártására is, de a kamara úgy döntött, hogy ez nem felelne meg az ő reprezentációs igényeiknek, így elzárkózott ettől a lehetőségtől. Azok, akik azonban figyelmesek voltak, és betértek bármelyik területi kamarai irodába, megvásárolhatták a kiadványt. Ennek következtében néhány érdeklődőhöz eljutott, de azóta is hiánycikként van számon tartva.

Balogh Balázs, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója egy új kiadás szükségességét vetette fel. Természetesen ez egy átdolgozott és bővített változat lesz, hiszen az elmúlt két évtized során számos új eredmény látott napvilágot, amelyeket érdemes integrálni a kötetbe. A nyomdaköltségek növekedése miatt jelenleg csupán a történeti áttekintést célzó fejezetek kerülnek sajtó alá. Jövőre azonban tervezzük, hogy bemutatjuk azokat a különböző mesterségeket, melyeket a történeti áttekintés során nem tudtunk kellő mélységben feldolgozni. Ezen kívül egy olyan köteten is dolgozunk, amely a kézműves ipartörténet forrásait, eszközeit és kutatási történeteit fogja feltérképezni.

A három kiadvány közül melyik lehet a leginkább vonzó a széles közönség számára?

Az első két kötet mindenképpen kiemelkedően fontos. A célunk az volt, hogy a szerzők elkerüljék a szakmai zsargont, és inkább egy igényes, közérthető ismeretterjesztő stílust alkalmazzanak tanulmányaikban. A legfrissebb kiadás azonban a tudományos közösség elvárásait is jobban szolgálja, mivel a szövegközi hivatkozások segítségével világosabbá teszi az egyes állítások forrásait. Ezek a hivatkozások nem terhelik meg az olvasót, hiszen könnyedén átugorhatók. Jelenleg nem áll rendelkezésünkre elegendő forrás, hogy csak szakembereknek szóló verziót is készíthessünk. Az újonnan megjelent kötet kiválóan alkalmas oktatási célokra, legyen szó közép- vagy felsőfokú intézményekről. Ráadásul, habár a harmadik kötet esetében némi fenntartásunk van, mégis úgy véljük, hogy az olvasók számára is hasznos lesz, mivel számos szakma még nem kapott megfelelő tudományos feldolgozást. Ha valaki érdeklődni kezd egy adott mesterség iránt, a kötet segítségével tájékozódhat arról, hogy merre érdemes elindulnia.

A 2005-ös kiadásomban már hangsúlyoztam a szakmai folyóiratok jelentőségét. A 19. században számos mesterség saját szaklapot indított, amelyek rendkívüli forrásértékkel bírnak. Sajnos, a könyvtárakba csupán egy kis részük jutott el, és az idő előrehaladtával egyre inkább romlásnak indulnak. Szó szerint, hiszen olyan papírra nyomtatták őket, amely nem bírja az idő próbáját. Ezért a szakmai folyóiratok digitalizálása valódi értékmentő lépés lenne.

Amikor a Füstfaragók című könyvemet írtam, megtudtam, hogy a 19. század utolsó és a 20. század első harmadában élt egy olyan kéményseprő, aki azért vállalt munkát a Kárpát-medence településein, hogy kikérdezze a régi mestereket és segédeket, majd amit megtudott tőlük, kéményseprőszaklapokban megírta. Svájcban tudós kéményseprőnek nevezték, mert ott is előszeretettel látogatta a múzeumokat. Európa épületeinek kéményeit kétszer is végigsöpörte. Jeney Szabó Árpádnak hívták, és százas nagyságrendben találhatók cikkei a múlt kéményseprőiről. Rendkívül színes, a hétköznapokat felidéző írások.

Lenyűgöző az utolsó fejezet végső harmada, ahol Ön kifejti, milyen sokféle előnnyel jár a kézművesség. Rávilágít arra, hogy a kutatás miként válik a mindennapok részévé, és különösen milyen hatással van a most felnövekvő generációk életére.

Egy kisgyerek bölcsődés- és óvodáskorában előszeretettel foglalkozik mindenféle olyan tevékenységgel, ami a kézművesség alapjait jelenti. Ez segít a motorikus készségei fejlődésében. Amikor elkezd számítógéppel, okostelefonnal játszani, a folyamat megtorpan. Szakképzési intézetekben dolgozó kedves barátaim arról panaszkodnak, hogy már a hozzájuk jelentkezők körében is mutatkozik egyfajta manuális analfabetizmus: nem elég ügyes a kézmozgásuk, a technikájuk, mert nem alakult ki az a finom mozgáskészségük, amelyet a szakmunkák igényelnek.

Természetesen, a téma továbbfejleszthető. Úgy vélem, hogy a kézműves örökség és tevékenységek elengedhetetlen részei életünknek, akárcsak a kézírás. Még ha vannak is olyan elkötelezett tudósok, akik azt állítják, hogy a billentyűzet vagy a képernyő teljes mértékben képes pótolni ezeket, a kéznek szüksége van arra, hogy finommozgásait gyakorolja. A kalligrafikus írás nem csupán egy egyszerű eszközt ad a kezünkbe, hanem lehetőséget biztosít arra, hogy gyorsan és kényelmesen rögzítsük gondolatainkat és ötleteinket. Ráadásul így nem válunk kiszolgáltatottá a technológiai eszközöknek, például áramszünet esetén, hiszen a kézírás egy időtlen és független módszer a kommunikációra.

A kézművesség begyakoroltatja azt is, hogy mindennek van eleje, közepe, vége. Az internethasználat viszont áthuzalozza az agyat. Ezt nem csak külföldi kutatók vélik így, Freund Tamás és még sok kiváló magyar professzor is hangoztatja: az internethasználat egyik káros hatása az, hogy az ember nem olvassa végig a cikkeket: információkat keresve egyik honlapról a másikra ugrál, és így rossz beidegződések alakulnak ki benne.

A kézműves tevékenységek és az írás nem csupán kreatív kifejeződések, hanem olyan lineáris folyamatok is, amelyek révén egy tisztességes alkotás születik. Ezek a tevékenységek lehetővé teszik számunkra, hogy a gyakorlás által elsajátítsunk különféle technikákat, és a tudásunk mélyebb gyökereket verjen. Úgy vélem, hogy a kézműves hagyományaink nem csupán örökség, hanem olyan értékes eszközök, amelyek hozzájárulnak az agyunk fejlődéséhez és gazdagítják a gondolkodásmódunkat. Míg a mesterséges intelligencia számos úttörő megoldást kínálhat, soha nem tudja helyettesíteni a kéz által kifejezett intelligenciát és a művészi érzékenységet, amely a kézműves mesterségekben rejlik.

Tehát a harmadik évezredben is szükség lesz a kézművesek tudására?

Már Nyugat-Európában is egyre inkább felismerik, hogy a kézművességgel foglalkozó mesterek egyetemi szintű tudást és szakértelmet tudnak felmutatni. A kötet végső fejezetében többek között bemutatom Becsei Áron órakészítő mestert, aki már a harmadik generációs mesterként tevékenykedik. Ő azonban nemcsak a hagyományokat örökölte, hanem egyetemi diplomával is rendelkezik, ami lehetővé teszi számára, hogy olyan órákat tervezzen és készítsen, amelyeket előtte még senki nem alkotott meg a világon. Munkáihoz modern technológiákat is alkalmaz, ezáltal minden egyes darab egyedi és különleges. Ezen mesterművek létrehozásához elengedhetetlen a rendkívüli szakmai tudás és a kézműves precizitás harmonikus együttműködése, hiszen ezek a tényezők adják meg a művészet valódi esszenciáját.