A merevség ára: Az élet rugalmatlanságának következményei A merevség, akár fizikai, akár mentális értelemben, gyakran magas árat követel tőlünk. Amikor ragaszkodunk a megszokott keretekhez, elzárjuk magunkat a lehetőségektől, és sokszor nem vesszük észre

Nemrégiben egy különleges rendezvényen vettem részt, ám sajnos az esemény igazi különlegessége nem a pozitív élmények sorát gazdagította. Pedig a kezdetek ígéretesen alakultak, és a célja is nemes volt. Egy pedagógusok által szervezett, hagyományőrző szellemiséggel bíró vetélkedőről van szó, amely a kisiskolások számára készült, és Marosvásárhely szívében zajlott. A verseny kezdetével azonban felhőkarcoló üzemmódra váltott az égbolt, és bár titokban reménykedtünk, hogy a legrosszabb forgatókönyvet elkerülhetjük, a valóság az volt, hogy ez nem csupán a gyerekek ügyességéről szólt, hanem egy igazi emberpróbáló kihívás következett.

A rendezvény kora reggeltől késő délutánig zajlott, és ez idő alatt mindenféle program várta a résztvevőket, mint egy búcsúban. Természetesen jelen voltak a versenyző gyerekek is, akik izgatottan készültek előadásukra. Azonban a szervezők, hogy kicsit feloldják a hangulatot, különféle aktivitásokat iktattak be a műsorba. Ám, ami a szándékukban jónak tűnt, az hamarosan visszaütött; a második extra program után a gyerekek már nem mutattak nagy lelkesedést a részvételre. Finoman fogalmazva, a helyzet nem éppen úgy alakult, ahogy azt a rendezők elképzelték. Ráadásul nem is gondolták át, hogy a hirtelen jött megszakítások mennyire zökkenthetik ki a kis versenyzőket, akik izgatottan várták, hogy bemutathassák produkcióikat. Az esemény reggel 9-től körülbelül délután 2-ig tartott, és fontos megemlíteni, hogy ezek kisiskolás gyerekek voltak, akik sok esetben az ország távoli részeiből utaztak el Marosvásárhelyre.

De ez még mind semmi, ahogy mondta volt egyszer valaki, két fazék és egy kávéfőző felmagasztalása közben. A több kategóriát is versenyeztető, majd díjazó esemény délután is folytatódott, ekkor zajlottak a kiértékelők, majd az eredményhirdetés. És itt következett be az, amitől mindannyian tartottunk. A nem pedagógus szem számára is feltűnően kimerült gyermekek nem vehették át rögtön a díjaikat, diplomáikat, á dehogy. Hosszú és unalmas szpícsek sora következett, majd a támogatók felsorolása, majd a szakadozva akadozó eredményhirdetés, majd a szervezők felsorolása és a köszönetnyilvánítások hosszú sora, és miközben a sok gyerek, illedelemre való neveltetéséről tanúbizonyságot téve, sztoikus ábrázattal és érthető módon lelketlen tapsikolással, de fegyelmezetten, az első sorokban ülve hallgatta végig a szervezők többségének egymást dicsőítő sorait, valószínűleg a pokolba kívánta már az egészet. Ahogyan a közönség nagy része is, amelynek tagjai egymás között ezt bizony közszemlére is tették, de e közszemle nem érte el a szervezőcsapat öntömjénező példálózásának emelkedetten euforikus szféráit.

Ismételten szembesültünk egy sajnálatos jelenséggel, amely már számtalan alkalommal megmutatkozott. Egy valójában méltó, különleges és értékes résztvevői körrel rendelkező esemény kudarcot vallott a túlszervezés miatt, a szükséges spontaneitás elfojtásával, valamint az előre meghatározott dramaturgiához való merev ragaszkodással. A „majd-mi-megmutatjuk-hogy-kell-ezt-csinálni” szemléletmód, amelyben a tartalom egy idő után pusztán dekorációvá silányult, végül az önmagát ünneplő, egoista cirádává vált. Eközben a valódi főszereplők - az ország különböző tájairól érkezett, órákon át várakozó előadók, valamint az ő figyelmüket elvonó, időt rabló játékokra kényszerített gyerekek - mintha teljesen figyelmen kívül lettek volna hagyva, mintha az esemény nem is róluk szólt volna, és mintha önzetlen figyelmük a szervezők hosszú, önreklámra épülő monológjainak oltárán lett volna feláldozva.

Ismételten el kellett merengnünk azon, hogy a korábban valóban nemes célokkal életre hívott versenyek többsége mennyire elavulttá, porossá és fárasztóvá vált a huszonegyedik század gyorsan változó világában. A szervezők, úgy tűnik, képtelenek lépést tartani azzal a dinamikával, amelyben felnőnek azok a fiatalok, akiknek szánták ezeket az eseményeket. E tekintetben kiemelkedően szembetűnővé vált a generációk közötti szakadék, és szívfacsaró az a tehetetlenség, a hozzá nem értés, vagy éppen a makacsság, amellyel a szervezőcsapat a múlt árnyékaiba helyezte a jövő reményeinek szánt versenyét.