A "blokklakó" sorsa: Az elhagyatott épület titkai A "blokklakó" története egy különös világba vezet minket, ahol az álmok és valóság határvonalai elmosódnak. Az egyén, aki e címke alatt él, nem csupán egy egyszerű lakó, hanem egyfajta modern nomád, aki a
Kálmán nehezen szokta meg a tömbházéletet. Nem csoda, hiszen több mint hat évtized kötötte a nyárádmenti házhoz, amelyben felnőtt és családot alapított. Az udvar és a nem túl nagy kert számára egyet jelentett a létezéssel, amelyet a munka és a pihenés ritmikus váltakozása osztott egyforma mozaikdarabkákra. Valami azonban felülírta ezt a könnyen átlátható, békességgel átitatott forgatókönyvet.
- Soha nem avatkoztam bele a lányom választásaiba, de amikor párt keresett magának, egy megmagyarázhatatlan érzés fogott el, hogy ez a dolog nem fog jól végződni - kezdte a történetét a sötétbarna szemű férfi, akiből az egyszerűség és az őszinteség áradt. - A feleségemmel mindent megadtunk neki, amit csak tudtunk. Tanulmányait támogattuk, nyári táborokat szerveztünk, és amikor befejezte a középiskolát, nem ellenkeztünk, amikor a városba költözött. Mivel mi sosem pazaroltunk, a megtakarításainkból sikerült egy kis bankhitellel beszerezni egy kétszobás lakást számára. Azt gondoltuk, minek fizetne albérletet, amikor saját otthonra tehet szert, ha egy kis anyagi áldozatot hozunk. Akkoriban egy rendkívül tehetséges, komoly fiú udvarolt neki, akit a líceumban ismert meg, és aki a lányom párhuzamos osztályába járt. A kicsi butának azonban túl kedves és udvarias volt ez a fiú, legalábbis ezt mondta nekem egy bizalmas beszélgetés során. Ekkor ismerte meg az új, titokzatos fiatalembert, aki szinte egyik napról a másikra elrabolta a szívét. A lányom mindig is jobban kötődött hozzám, mint az édesanyjához - talán azért, mert én voltam az engedékenyebb -, így tőlem kért tanácsot, amikor úgy érezte, hogy fontos döntés előtt áll. Azóta is sajnálom, hogy nem hallgattam a józan eszemre, és nem bíztattam arra, hogy maradjon a régi barátjánál, még akkor is, ha a jelenléte mellett "nem röpködnek a feje fölött rózsaszín pillangók". Valahogy elragadott a lelkesedése, az a gyermeki öröm, amivel az új fiúról mesélt, és arra bátorítottam, hogy bízzon a szívében. Utólag visszagondolva, jobban tettem volna, ha egy veder hideg vízzel locsolom le, de ehelyett segítettem neki tévútra lépni. Kezdetben persze semmi intő jel nem mutatkozott az új kapcsolat árnyoldalaiból, mert a lányom választottja igazi úriemberként viselkedett, hatalmas virágcsokrot hozott a feleségemnek az első találkozóra, és akkor is, amikor lánykérőbe jött. Egy rövid ideig azt hittem - vagy inkább reméltem -, hogy tévedtem, és jóravaló, becsületes emberrel készül összekötni az életét a lányom.
- Mikor derült ki, hogy mégsem így van? - szóltam közbe.
Jóval az esküvőm után, nem sokkal az unokám érkezése előtt, egy különös időszak kezdődött az életemben. Már több mint három éve özvegy voltam, így minden figyelmem a lányom családjára összpontosult. Egy októberi szombat délelőtt, mintha csak tegnap történt volna, váratlanul megjelent nálam az akkor már nyolc hónapos terhes gyermekem. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, kitört belőle minden fájdalom és keserűség. Elmondta, hogy beadta a válópert, mert már nem tudta elviselni a férje szerencsejáték-függősége miatt kialakult kiszámíthatatlan és gyakran agresszív viselkedését. Több mint egy éve élt egyfajta földi pokolban, és végre eljutott arra a felismerésre, hogy ha nem talál kiutat, akkor a megszületendő gyermekével együtt teljesen belepusztul ebbe a megoldhatatlan helyzetbe. Egy rémisztő telefonhívás ébresztette rá, amelyben azt ígérték neki, hogy ha nem kényszeríti a férjét egy jelentős összeg kifizetésére, akkor mindhárman a túlvilágra "kapnak kirándulójegyet". Ekkor tudatosult benne, hogy az uzsorások, akiknek a férje már régóta adós, nemcsak őt, hanem a családját is figyelik. Amikor mindezt elmondta, éreztem, hogy forogni kezd velem a világ. Az első néhány percben szótlan maradtam, de aztán lehiggadtam, és kerestem a megoldásokat. Egyetlen lehetőség kezdett körvonalazódni, amit kimondani is fájt, de nem volt más választásom. Tudtára adtam a lányomnak, hogy eladom a szülői házat a gyümölcsöskerttel együtt, és a vételárból kifizetjük az adósságokat. Felajánlottam, hogy egy albérletbe költözöm a városba, de ő azt mondta, csak akkor fogadja el tőlem ezt az áldozatot, ha nála maradok. Erőm sem lett volna ellenkezni, de azóta sem bántam meg, hogy elfogadtam az ajánlatát. Persze nem egyik napról a másikra valósítottuk meg a tervet, de végül így lett belőlem "blokklakó". Az életemből csak Brumit, az öreg kutyámat hoztam magammal, aki csodálatosan alkalmazkodott az új, szűkebb környezethez. Nekem a mai napig nehezebb, még mindig összerezzenek a szomszédból átszűrődő zajokra, és a lépcsőzéssel sem barátkoztam meg igazán. De itt van a kisunokám, egy tündéri kislány, aki ősszel óvodás lesz, és - ahogy a bölcsődébe, úgy a játszótérre is - én fogom majd hordani. Mindig, amikor az ölembe bújik, és kéri, hogy meséljek neki a Mánkó nénis kedvenc meséről, amit annak idején az édesanyja is annyira szeretett, úgy érzem, hogy semmi sem volt túl nagy áldozat. Minden külső körülmény ellenére végre igazán otthon vagyok.
